CSOPORT <-- csatlakozzatok ^^
- Negyed kilenc van - mondtam kissé fura arckifejezéssel.
- Ha ezzel azt akarod mondani, hogy késtél nagyjából tizennyolc percet, akkor tudd, hogy erre magamtól is rájöttem - vágta hozzám undokul.
Szememet forgatva próbáltam helyretenni a gondolataimat, ajkamra pedig ráharaptam, mert féltem attól, hogy valami olyat mondok, amit nem kéne.
- Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy a többiek vajon hol lehetnek - válaszoltam szárazon.
- Ma nem jönnek be, mert pihenő napjuk van. Csak mi vagyunk itt az egész épületben.
Istenem, miért büntetsz ennyire?
- Ez fantasztikus - műmosolyom egy kis szarkasztikussággal spékeltem meg, ami miatt még hatásosabb volt a produkcióm.
- Inkább vedd át a cuccaidat, mert még ma el szeretném kezdeni ezt az egészet.
Szavára hallgatni kényszerültem, ugyanis nem volt más választásom. Ha nem azt teszem, amit mondd, akkor tuti, hogy egyszer még egy cellában fogok dekkolni. Azt pedig, bármennyire is megérdemlem, nem szeretném. Így sem vagyok anyuék kedvenc gyereke - még akkor sem, ha egyke vagyok -, de ha egy cellában kéne töltenem a fél életemet, akkor végképp kitagadnának a családból.
Calum kérésének eleget téve ledobtam a táskámat a földre, elővettem a szoknyát és a cipőt, majd öltözni kezdtem. Tudtam, hogy figyel, s talán ezért is tettem azt, amit tettem. Lassan lehajoltam úgy, hogy Calum mohó tekintete tökéletesen rálásson csodás, kerek és formás hátsófelemre. Tudtam, hogy ezzel tudom idegelni, hisz általában ez minden pasinál be szokott válni, és nála miért ne válna be?
Egy cuki vigyor telepedett ajkamra, majd magamra kaptam a szoknyát és a cipőket, s felé fordultam. Legnagyobb meglepetésemre viszont egyáltalán nem látszott rajta, hogy meghatotta volna a produkcióm. Az arca ugyanolyan semleges érzelmeket sugárzott, mint az imént; halvány jelét sem adta annak, hogy a fejében megfordult volna bármilyen mocskos, nem ide illő gondolat. Hamar rá kellett döbbennem, hogy Calum más. Másabb, mint a többi srác. Talán ezért is jelent kihívást számomra.
- Gyere - szólt nekem, mire kissé félve, de mellé léptem.
Úgy tűnik, hogy túl lassúnak bizonyultak lépteim, mivel megragadta a kezem, s magához rántott. Annyira szerencsétlenül érkeztem, hogy a karja között kötöttem ki. Ujjaimat a vállába mélyesztettem, s megpróbáltam megtartani az egyensúlyt, ami többé-kevésbé sikerült is, főleg akkor, ha eltekintünk attól a ténytől, hogy a karjaiban voltam. Calum karjaiban. Mint valami horrorfilm, de komolyan.
- Valahogy éreztem, hogy béna vagy, arra viszont nem gondoltam, hogy ennyire - mordult fel a srác.
- Befoghatnád, Hood, mert semmi kedvem nincs ehhez - vágtam hozzá kissé erősebben a kelleténél.
- Akkor miért csinálod? - tette fel a költőinek szánt kérdést.
Vagy talán a kérdése mégsem volt annyira költői, mert fél perc után még mindig a válaszomra várt.
- Lehet, hogy neked nem rémlik, de nekem nagyon is, hogy tegnap délután megfenyegettél - húztam el a számat. - Nekem... nekem fontos a csapat. Ők a... családom, és ők tettek olyanná, mint amilyen most vagyok. Mindent megteszek értük...
Fogalmam sincs, hogy honnan jött ez az őszinteségi-roham, mindenesetre most rendesen fejbe vágnám magam. De úgy Istenesen. Akkor legalább máskor az eszembe jutna, hogy idegennek nem panaszolom el a lelki dolgaimat. Főleg nem olyannak, aki több, mint húsz órával ezelőtt megfenyegetett.
- Rendben - fújta ki a levegőt. - Lemásznál a lábamról, hogy elkezdhessük végre ezt az egészet?
Ja, hogy én még mindig a karjai közt voltam? És a lábát taposom? Ezt nevezik balszerencsének és pechnek, nem?
Ajkaimba harapva távolodtam el tőle, s vártam, hogy beindítsa a zenét, s elkezdjük az új, számomra még abszolút ismeretlen tánc tanulását. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még latin táncot fogok táncolni egy olyan sráccal, akit jelen esetben utálok. Meg van az ideje mindennek, nem igaz? Úgy tűnik, ennek most jött el, legnagyobb bánatomra.
Akkor viszont meglepődtem, amikor nem a megszokott latin zene szólalt meg a hangszórókból, hanem egy számomra ismerős dal.
- Gyerünk, Debbie, mozogj - parancsolta a srác, s elkezdett szaladni körbe.
Fura arckifejezéssel vizslattam őt. Ha most, ebben a szent percben belépne valaki, és rám nézne, biztos vagyok benne, hogy azt hinné rólam, hogy szellemet láttam. Bár, hogyha most figyelembe vennénk az épület romos, őskorból származó épületet, akkor még jogos is lenne ez a feltételezés.
- Te teljesen meg vagy hibbanva, remélem tudatában vagy ennek.
Fogalmam sincs, hogy miért, de követni kezdtem őt. A lépések hasonlítottak egy fitnesz-edzés lépeseihez, ami számomra nem volt újdonság. Az első fél percben még csak körbe-körbe kocogtunk, s csak ezután jött a neheze. Egy ugrálósabb rész is következett, amely teljes mértékben lefárasztott.
- Terpesz, zár, jobb láb elől, majd a bal. Oké? - kiáltotta túl a zenét.
- Nem oké - ráztam meg hevesen a fejemet.
- Dehogynem, Királylány, ügyes vagy te - vigyorgott rám önelégülten.
Francba veled.
Eleinte még össze-össze kevertem a lábaimat, Calum pedig csak röhögött rajtam. Amikor átváltott a zene, akkor sokkal jobban kezdtem el figyelni a lépésekre, s már eléggé normálisnak volt mondható a bemelegítésem. Miután befejeztük az ugrálás, jött a lassú, ismeretlen, latinosabb zene, azaz a salsa. Soha a büdös életben nem táncoltam ilyet, fogalmam sincs arról, hogy ezt eszik-e, vagy isszák. Mindenesetre Calum magabiztosan állt mellettem.
Velünk szemben a tükör volt, így nyugodtan fel tudtam térképezni magamat. A pólóm rendesen átnedvesedett, tele volt sötétebbnél sötétebb foltokkal, a felkontyolt hajam szanaszét állt, az arcomról és a nyakamról pedig patakokban folyt lefelé a sós verejték. Igen, azt hiszem borzalmasan festettem. Sőt, a borzalmas kifejezés pedig még nem is elegendő arra, hogy rendesen elmagyarázza azt, hogy hogyan is nézek ki.
Jobb kezemmel letöröltem a homlokomról a nedves cseppeket, majd minden figyelmemet a mellettem álló táncoslábú srácra szenteltem.
- Figyelj: bal láb előre, majd a jobbat felemeled, és azonnal vissza is teszed, utána pedig a balt visszateszed a helyére. Megvan?
- Többé-kevésbé - feleltem tétován.
Megvártuk, hogy ismét sor eleje legyen, s most már vele együtt eltáncoltam a lépest. Nem volt olyan rossz, sőt, egész jól ment. Ezután megmutatta a hátrafelé lépést is, ami hasonló volt az előbbihez.
- Megpróbáljuk párosan, oké?
Tudtam, hogy nem mondhatok nemet, így inkább meg sem próbáltam ellenkezni. Jobb kezével megragadta a derekam, közelebb húzott magához - de azt már oly annyira, hogy a testünk szinte egybeolvadt. A kezemet automatikusan a vállára helyeztem, mire ő csak elmosolyodott.
- Add ide a kezed - mondta lágyabb hangon.
Elakadt a lélegzetem, a szívem szaporábban kezdett el verni. Annyira máshogy viselkedett, ami miatt elképedtem. Úgy tűnik, hogy ő is úgy van vele, ahogyan én: ha táncolunk, akkor teljesen más emberekké válunk. Olyan emberekké, akiknek a viselkedésük merőben eltér az eredeti viselkedésüktől.
Talán Calum nem is olyan rossz ember. Talán félreismertem őt. Talán hasonlítunk még más valamiben is. Talán... De nem biztos.
