N E G Y E D I K

Amikor tizenkettőt ütött az óra, azt hittem, hogy majd kiugrok a bőrömből, annyira boldog voltam. Több, mint öt órát szenvedtem végig ebben a próbateremben, a fejem pedig fáj ettől a zenétől. Őszintén, a zene nem rossz. Sőt, kifejezetten fülbemászó és dallamos, ám ha nem lennék ennyire makacs, és nem határoztam volna el, hogy csak azért is nem azt teszem, amit kellene, akkor biztos, hogy felálltam volna a székről, s táncoltam volna. De... makacs vagyok. Túlságosan is makacs. 

A falon lévő órára pillantottam, ami tizenkét óra egy percet mutatott, a táncosok viszont még mindig a beállást próbálták, az öreg banya pedig még mindig teregetett. Tényleg kezdtem sajnálni őket. Luke sose lenne ilyen kegyetlen a táncosokkal, még akkor sem, hogy ha sürgetne az idő. Őket pedig - tudtommal - nem sürgette semmi fontos dolog, sőt, még egy vonat sem tervezte azt, hogy leüti őket. A banya mégis siettette őket és, ha valamit elrontottak, akkor rájuk ordította a csillagos eget is. 

Egyik óvatlan pillanatban, amikor Miss Donovan figyelmét lekötötte a két esetlen ember, felálltam, s kifelé kezdtem szaladni. Az sem érdekelt, hogy két ajtócsapást hallottam - ami annyit jelentett, hogy utánam még valaki becsapta az ajtót -, csak szaladtam úgy, mintha az életem múlna rajta. Nem is figyeltem arra, hogy neki megyek-e valakinek, vagy sem; őszintén, nem is érdekelt. 

A lendülettől belecsapódtam a fából készített óriási ajtóba, amit másodpercekkel később már ki is nyitottam. A fény, amely kintről áradt, szinte megvakított. Néhányat pislogtam, ezzel szoktatva a szemem a világossággal, majd azonnal megiramodtam az utca felé, ugyanis az a bizonyos valaki, aki utánam indult, még mindig követett, és semmi kedvem sem volt visszamenni abba a terembe. 

A környéket nem annyira ismertem, hisz a város azon részében voltam, ahol nem igazán szoktam járni, így az ösztöneimre hallgattam, s elindultam a jobb oldalamon lévő járdán. 

Már nem rohantam, hanem nyugodtan lépkedtem előre, s megpróbáltam szabályozni a légzésemet.

Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy a követőm - aki, természetesen, a titokzatos húzott szemű táncpartnerem volt - még mindig rohant utánam. Pedig már reménykedtem abban, hogy le tudtam koptatni szegénykét. Tévedtem.

Mély lélegzetet vettem, majd ismét rohanni kezdtem. A combjaim már sajogtak, alig bírtam felemelni a lábaimat. 

 - Szállj már le rólam - ordítottam hátra, magamban pedig imádkoztam, hogy ez beváljon. Úgy tűnik, az imáim most sem találtattak meghallgatásra. 

 - Ezt nagyobb benézted, Királylány. Állj meg, még szépen mondom! - szólt vissza a srác, s gyorsabban kezdett el szaladni felém. 

 - Hagyjál békén, húzott szemű! - futás közben megfordultam, s kiöltöttem a nyelvem.

Úgy tűnik, a kis beszólásom rendesen betalált, ugyanis lelassított, arca pedig eltorzult.

 - Kiwi. Érted? Ki-wi - szótagolta, majd ismét rohanni kezdett utánam. 

 - Aha, persze. Meséld be magadnak, hogy az, de mindenki tudja, hogy mégsem - nevettem fel kínosan, a kelleténél talán egy kicsivel hangosabban. 

Hangosan felmordult, ami egyet jelentett: felhúztam az agyát. Ebből pedig az következik, hogy még gyorsabban kell futnom, mivel a srácot annyira felhúztam, hogy sokkal gyorsabban kezdett el szaladni, mint azelőtt.
Két utcán át szaladtam teljes erőbedobással. A torkom kiszáradt, a tüdőmben is éreztem azt a szúró érzést, ami miatt minden részem sajogni kezdett. Ennyit még sosem futottam egyhuzamban. Hátra fordítottam a fejem, s örömmel tapasztaltam, hogy a srác még mindig a nyomomban volt, sőt, majdnem utolért. Az arcom égett, kapkodtam a levegők után, de tovább vánszorogtam.
Épp befordultam az egyik sarkon, amikor valaki megragadta a kezem, s behúzott az ottani sikátorba. Visítottam volna, de egy hang sem jött ki a torkomon, helyette valami furcsa, alig érthető nyöszörgés hallattam. Az ismeretlen befogta a szám, s addig vonszolt, ameddig egy óriási szemetes láda takarásába nem kerültünk. Kapálódzni kezdtem, de a szabad keze - az, amelyikkel nem a számat fogta be - lefogta a kezem, s annyira megszorította, hogy szinte mozdulni sem tudtam. Így maradtam annál a megoldásnál, amelyik maradt: hosszú ujjaiba haraptam, ami miatt felmordult.
Hé, na álljunk meg egy pillanatra!
Ez a morgás ismerős volt.
Ezt a hangot hallottam már valahol.
 - A francba, Debbie! - motyogta a fülembe.
Hangja érzéki volt, de érződött rajta az idegesség is.
 - Luke - nyögtem ki kissé meghökkenve.
A srác ismét felmordult. Elvette a kezét a kezemről, majd a derekamra helyezte azt. Fájós kezével oldalra döntötte a fejemet, ezzel felkínáltam neki csupasz nyakam, amit annyira szeretett. Lassan lehajtotta a fejét, s ajkát végighúzta hófehér bőrömön. Hasamban ismét átvette az uralmat az az ismerős, jóleső bizsergés. Foga hegyével óvatosan megérintett egy bizonyos pontot, majd szívni kezdte azt. Luke imádott megjelölni. Megszerette mutatni mindenkinek azt, hogy az övé vagyok. Ez egy elégé fura gesztus volt tőle, sőt, néhány ember ezt még visszataszítónak is találja, ettől függetlenül nekem tetszik. Tetszett, hogy kisajátít.
 - Hallgass - csitított, amikor lépéseket hallottunk.
Ezt a kérését viszont nem tudtam betartani, ugyanis még mindig a nyakamat kényeztette, ami miatt egy jóleső sóhaj hagyta el a számat.
Hallottuk még a kiwi srác szitkozódásait, ám néhány perc múlva azok is elhalkultak. Luke engedett a szorításán, majd el is engedett. Szembefordultam vele, s mélykék szemeibe néztem.
 - Mit keresel itt? - kérdeztem tőle.
Luke még sosem jött utánam sehová. Nem mintha olyan sokat lennék tőle távol, hisz az időm nagy részét vele és a csapattal töltöm, s van, hogy csak aludni megyek haza. De ez akkor is fura, mégis kedves gesztus volt tőle.
 - Jett mondta, hogy elvonszoltak abba a kócerájba. Én meg, gondoltam, kiszabadítalak onnan, De, úgy tűnik, erre már magad is képes voltál - mosolyodott rám.
 - Szóval ki akartál szabadítani? - incselkedtem vele.
Két kezem a nyaka köré fontam, s közel hajoltam hozzá.
 - Terveim között szerepelt - vágott vissza.
Óriási tenyerével a fenekembe markolt, ami miatt egy kicsit megugrottam, így még közelebb kerültem hozzá. Tekintetemet az övébe fúrtam, s ajkaimba haraptam - így állhattunk ott egy ideig, és így figyeltük egymás minden egyes mozdulatát. El is feledkeztünk az időről. Csak Ő volt ott, és Én. Már épp hajoltam volna oda hozzá, hogy ajkát betapasszam a sajátommal, de ő megrázta a fejét. Szemszíne megváltozott; tengerkék íriszei most sokkal sötétebbek voltak, amitől megijedtem. Ilyen még sosem volt. Luke megköszörülte a torkát, majd egy kicsit eltolt magától.
 - Mennünk kell. Egytől egy utolsó próba, utána pedig nekivágunk a megbízásnak.
Aprót bólintottam, majd hagytam, hogy megragadja a kezem, s magával vonszoljon. Nem akartam kimondani, hogy ez a tette rosszul esett. Csak egy csókra vágytam. Egy édes, mámorító csókot szerettem volna Tőle. Arra vágytam, hogy ismét megremegjen a lábam attól, hogy az ajka súrolja az enyémet. A hasamban őrült pillangókat akartam tudni, amelyek Luke duzzadt szája miatt keletkeznek odalent. Úgy tűnik, mindezeket Tőle már sosem fogom megkapni.
Szinte észre sem vettem, hogy már a próbateremnek használt helyhez értünk. Arra sem figyeltem, hogy Luke mit magyaráz, mivel úgy is tudtam a menetrend minden egyes pontját, hisz a megbízások mindig ugyanabban a menetrendben történnek.
És, hogy mi is az a megbízás? Egyszerű, és mégis olyan bonyolult. Legszívesebben letagadnám az egészet. Tudom, nem szép tőlem, hisz többé-kevésbé ebből jön a bevétel, és így ki tudjuk fizetni a bérbe vett helyet. De ez akkor is... borzalmas.
A megbízóink általában nagy cégek vezetők - leginkább éttermeké vagy szórakozó helyeké. Ők pedig arra kérnek, hogy... hogy romboljuk le a konkurenciát. Azaz tegyük tönkre az ellenségeinek az éttermét, avagy szórakozó helyét.
Fogalmam sincs, hogy mikor kezdődött ez, viszont az biztos, hogy már nagyon meguntam. Tudtam, hogy azokba a helyekbe, amelyeket leromboltunk, időt és pénzt fektettek. Milyen dolog az már, hogy mi azt csak úgy tönkre tesszük? Jó, oké, kapunk érte pénzt, de ez akkor is baromság. Azok az emberek nem érdemlik meg azt, hogy ezt tegyük azzal, amit ők olyan szépen felépítettek. És ezt meg is mondtam Luke-nak, amiből persze egy hetes ne-érj-hozzám szünetet tartottunk.
Fél óra elteltével már mindannyian egy mikrobuszban ültünk, talpig felöltözve olyan ruhába, amitől senki sem ismerhet fel.
 - Felkészültetek? - kérdezte Luke, majd végignézett mindenkin.
Olyan ez, mint a bankrablás. Itt is olyan pénz a tét, amit nem érdemlünk meg, de azért megkapjuk, mert megtettünk valami mocskos dolgot.
Luke kinyitotta a furgon ajtaját, majd mindenki kiszállt, s megindultunk a cukrászda felé. A bemenetelünk filmbe illő jelenet volt: Luke ment elől, én és Jett voltunk a hátánál, mögöttünk pedig a többiek sorakoztak fel. Luke egy mozdulattal kinyitotta az ajtót, majd bementünk. Kevesen voltak az asztaloknál, mondjuk ezt a nagy melegnek volt köszönhető. Amikor a pincérek megpillantottak minket, ahogyan fekete szerelésben elfoglaltuk a szabad teret, megrémültek. Mondjuk, én is megrémülnék magunktól. Mi tagadás, borzalmasan festettünk. Mint a bankrablók, csak fegyverünk nem volt.
Luke elnevette magát, ami a jel volt: kezdődhetett a rombolás. Leginkább az asztalokat borítottuk fel, tányérokat, üvegből és kerámiából készült edényeket és poharakat törtünk, rugdostuk a bútorokat... Egyszóval romboltunk.
Mindenki el volt foglalva, így csak én álltam ott tehetetlenül. Megindultam az egyik asztal felé, ám ahogy megpillantottam, hogy kik ülnek ott, ledermedtem.
Ó, a pokolba!
A jó büdös francba!
A kiwi és a csoporttársai.
Ez csakis az én nagy szerencsémnek volt köszönhető.
De nem rettenhettem meg. Oda kellett mennem, s tennem kellett a dolgom.
Megálltam az asztal mellett, s megvillantottam egy édes vigyort. Hozzá akartam kezdeni a megfélemlítésnek és a rombolásnak, de az én drága kiwi haverom meggátolta a tervemet. Keze felém lendült, s egy mozdulattal eltávolította a szememet takaró, farsangi maszknak szánt valamit. Az ott ülők lélegzete elakadt, a kiwi is megdöbbenve vizslatott.
 - Menj a francba, húzott szemű! - morogtam dühömben, majd elkezdtem kifelé rohanni.
Nem érdekelt Luke ingerült hangja, csak rohantam előre, és csak előre. Ilyen még sosem történt velem. Sosem lepleződtem még le. Sőt, a csapat sem. Csak én lehetek ennyire szerencsétlen balfasz, hogy elrontsak egy olyan akciót, amelynek minden percét alaposan áttanulmányoztam. Emiatt pedig rohadtul nagy bajba fogok kerülni.
Oldalra pillantottam, ahol egy tömbház állt. Tudtam, hogy a kiwi még mindig követ, így csak ez az egy megoldás maradt. Miután már a ház falának voltam dőlve, kifújtam a benntartott levegőt. Ez ma már a második maraton-féleségem, és kezdem azt hinni, hogy a fentiek ma nagyunk utálnak.
Ekkor minden olyan gyorsan történt: az egyik pillanatban még levegőért kapkodtam amiatt, mert teljes mértékben kifáradtam, a másikban pedig kinyílt az ajtó, a harmadikban pedig már a kiwi állt előttem. A kezével megragadta a vállam, s a falnak szegezett; esélyem sem volt menekülni. Bár már energiám sem volt rá.
Ő is lihegett, a testéből pedig forró, szinte perzselő levegő áramlott.
 - Megvagy - lehelte az arcomra.
Kellemesen mentolos lehelete volt. A homlokán felfedeztem néhány izzadságcseppett, egy-kettő pedig az arcán is lefolyt.
 - Nem tudom, hogy ki vagy te... De ez ebben a pillanatban nem is lényeg - kezdett neki szakadozottan, még mindig levegő után kapkodva. - De sok megbeszélnivalónk van. Legelsőnek is: kompromisszumot ajánlok. Szerintem te is a tudatában vagy annak a ténynek, hogy emiatt lecsukhatnának. Nem ez az első eset, gondolom, így nem kapnátok felfüggesztettet, hanem minimum három évet, ami hát, valljuk be, kibaszott sok. Neked pedig szar lenne a börtönbe, tekintettel arra, hogy ott perverz pöcsfejek vannak, te pedig egy dugnivaló kislány vagy - sosem hallottam még kiwit ilyen nyersen beszélni. Nem mintha sokat társalogtunk volna a mai nap, de ez akkor is váratlan és döbbenetes volt. - Tehát, ha azt szeretnéd, hogy ne adjalak fel téged és a drágalátos bandádat, akkor a következőt kell tenned: holnaptól kezdődően táncolnod kell velem, és ketten - amelybe te is beletartozol - fel fogunk készülni a közelgő versenyre, ami nekem és az egész társulatnak baromi fontos. Értve vagyok? Vagy... - ezzel pedig az ajtó felé biccentett, jelezve, hogy bármikor elmehet a kapitányságra feljelentést tenni.
Mélyet sóhajtottam. Tulajdonképpen nem sokat gondolkoztam, mivel hát nem volt min. Ez volt az egyetlen választásom, mivel hát nem akarok bajba kerülni, és a csapatot sem akarom cserben hagyni. A csapat a mindenem, sosem vallanék ellenük és sosem tennék nekik keresztbe.
- Rendben - nyögtem ki nehezen.
 - Rendben? - kérdezte kissé döbbenten.
- Rendben - ismételtem meg magam. Nem igaz, hogy ilyen érthetetlen ez a srác. 
- Holnap kezdünk - ezzel ellökte magát tőlem és a faltól, s megindult kifelé. Alig ért az ajtóhoz, visszafordult. - Calum vagyok. Calum Hood. És nem húzott szemű, hanem kiwi - ezzel pedig végképp elhagyta a tömbházat. 

H A R M A D I K

> C S O P O R T < CSATLAKOZZATOK^^

 Percekig lehettem a falnak dőlve, s figyeltem azt, ahogyan Miss Donovan parancsokat osztogat a csontvékony táncosoknak, akik alig bírják teljesíteni a vén banya akaratát. Néhány velem egykorú lány arcára kiült a fáradság és a fájdalom, emiatt pedig már azon voltam, hogy ellököm magam a faltól, odamegyek a banyához és leordítom a fejét. Kezdtem a táncosokat megsajnálni... Kár, hogy csak kezdtem. Azért az mégiscsak fura lenne tőlem, egy utcai táncostól, nem igaz? 

 Értelmes gondolatmenetem az ajtó nyitódása zavarta meg. Mivelhogy a falnak voltam dőlve, és az ajtótól nagyjából két méterre lehettem, nem láttam a bejövő srácot - mivelhát, hátulról eléggé fiúsan nézett ki... bár meglehet, hogy megint megtéveszt a szemem, és ő igazándiból egy rövid hajú csaj. 

Egy laza mozdulattal becsapta maga mögött az ajtót, s tett egy lépést előre. A zene abban a pillanatban megállt, amint Miss Donovan megpillantotta az újonnan érkezőt. 

 - Késett - köpte oda a banya, hangja pedig tele volt megvetéssel.

 - Dugó volt - rántotta meg a vállát a fiú.

  Hölgyeim és Uraim, tisztelettel és mély alázattal kijelenthetem, hogy ő egy pasi. És nem, nem csak a szexi, rekedtes, férfias hangjából állapítottam meg, hanem abból, ahogyan Miss Donovan felém mutatott és a srác megfordult. Ott állt velem szemben, teljes életnagyságban. És amikor azt mondtam, hogy nagyságban, akkor komolyan is gondoltam. Több, mint 180 centi magas volt, bár, szerintem sokkal közelebb áll a 190-hez. Az én alacsony, alig 170 centimmel törpe vagyok az ő szemével nézve. Dús, barna haja volt, amelynek a hosszúsága miatt néhány tincs a homlokára omlott, barna szeme pedig csillogott az irritáló neonfényben, amely a mennyezetre felszerelt égőkből áradt. Borostája is volt; nem nagy, épp csak az állán egy kevés feketés-barnás folt, ami miatt még szexibbé vált a kinézete.

  Kíváncsian nézett végig rajtam, ha lehetséges, akkor a lábujjamtól a fejem tetején lévő, alig látható hajszált is alaposan megvizsgálta. Égető tekintete volt, szinte felperzselte hófehér bőrömet. Ekkor a tekintete kíváncsiból utálkozóra váltott, ami miatt azonnal unszimpatikussá vált a szememben. Ő is csak ugyanazt gondolja, mint a többi ember: huligán vagyok. Persze, az ő helyében én is ugyanezt mondtam volna magamra. De azért egy kicsit mégiscsak a szívembe vájt ezzel a tekintettel. Annyira megvető volt, annyira utálkozó, hogy legszívesebben egy mozdulattal pofon vágtam volna. De az az ütés nem olyan lenne, mint amilyenre számit; nem vagyok gyenge. Bár egyik karomra sem halmozódott fel az izmom, de akkor sem vagyok védtelen. Amióta Luke-al és a csapattal járom a várost, azóta megedződtem. Tulajdonképpen mindez Luke-nak köszönhető, ugyanis minden táncosnak, aki tagja a csapatának, létrehozott egy bizonyos menetrendet: hetente több kilométert kell futni és a fitnesz termet sem kell elkerüljük. Mindezt azért, hogy legyen energiánk olyan mutatványokhoz, mint amilyent az éjjel is végrehajtottam.

 - Mindenki csak a dugóval jön - Miss Donovan érces, méltatlankodó hangja zavarta meg elmélkedésemet. - Mindegy. Mint tudja, Miss Nevins-nek eltört a lába, ezért új partnert fog kapni. Miss Welner fog önnek segíteni... bár ahogy elnézem, inkább maga kéne segítsen neki... - a nő hümmögött, mire csak elfintorogtam. Hülye banya. - Tehát, Miss Welner lesz a párja a közelgő versenyen. Sok sikert hozzá - ezzel sarkon fordult, s visszament a zenelejátszóhoz. 

Hülye, hülye banya! Miféle verseny? És, miért is kéne segítsen nekem? Mi vagyok én, valami szerencsétlen, ritmus érzékkel egyáltalán nem rendelkező nő? Egyszer kerülne a karmaim közé az a megátalkodott nőszemély, és én esküszöm...

Ám akkor talált el a felismerés nyila, amikor ismét elindult a keringő zenéje, az ismeretlen pedig kérdőn nézett rám. 

Aha, tehát: táncolnom kell. Ez menne, hisz én is táncos vagyok... de nem ilyen. Nem, semmiképp sem fogom habos-babos, a szivárvány minden színében pompázó ruhában illegetni magam csak azért, mert ennek a jóképű, szexi pasinak úgy áll fel. Nem! Én nem vagyok olyan! Makacs vagyok, és nem fogok senkinek sem behódolni amiatt, mert anyámék bedugtak ebbe a ketrecnek sem nevezhető romhalmazba. Nincs az az Isten, aki miatt keringőzzek ezzel az emberrel! Soha. SOHA. S-O-H-A.

 - Táncolni is fogunk, vagy csak meredsz magad elé, mint valami zakkant? - kérdezte mogorván az előttem álló pali.

Igen, jól emlékeztem, a hangja túlságosan is szexi. És ez probléma. 

 - Én? Veled? Ugyan már! Semmi pénzért sem - nevettem fel kínomban.

Karba tett kézzel dőltem vissza a kényelmesnek sem nevezhető kemény falnak, majd ugyanilyen vigyorral figyeltem minden egyes reakcióját. 

Legelsőnek is: eltorzult az arca; de az már oly' annyira, hogy nevetséges volt. Ha nem lett volna bennem annyi makacsság, mint amennyi van, akkor biztos nevetek rajta. De nem tettem. Nem adtam meg neki azt az örömöt. 

Mindezután összeszűkült a szeme; ekkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy ő vajon milyen nemzetiségű? Koreai, kínai, esetleg japán? Nem tudom, mindenesetre ilyen kinézettel teljes mértékben arra gondoltam, hogy ő közel-keleti. 

Ezek mellé egy olyan fintort is villantott, ami miatt ténylegesen csak egy vékonyka, alig látható hajszál választott el attól, hogy annyira elnevetem magam, hogy teljes mértékben elmebetegnek néznek. Bár nem igazán álltam azoktól messze. Az elmúlt két perc alatt már annyira visszatartottam a nevetést, hogy az ajkamba kellett harapnom, ami biztosan, hogy gusztusos látványt nyújthatott a körülöttem lévő embereknek. 

 - Miss Welner, vagy hogy a francba hívják magát - lépett egyel közelebb. 

Hú! De ez ténylegesen, egy orbitálisan nagy HÚ! Csokoládébarna szemei voltak. Nem az a megszokott kék, amelyet mindig lestem a pasikban, hanem az a mély, már-már fekete csokoládébarna. És, azt kell, hogy mondanom, dögös volt. Ideges és dögös. Pedig csak két perce ismerem őt, és már sikerült felhúznom az agyát. Ha most nem lennének itt, biztos, hogy vállon veregetném magam - ezzel is igazolva azt, hogy teljes mértékben hülye vagyok.
 - Vagy önszántából bevonszolja a seggét a tánctérre, vagy a vállamra veszem, és úgy megy be. Mindkettő kedvez nekem, sőt, a második talán még jobban - egy apró, alig észrevehető, pajzán vigyor lapult meg az ajkán... Jellemző. -, ettől függetlenül mindkét esetben táncolni fog - fejezte be.
  Mélyet szippantottam a kissé rőkönyös levegőből, s meg kellett állapítsam, hogy nem csak az került bele az orrjárataimba. Mr. Anonymous kábítóan édes, férfias illata is vegyült ezzel a penészes levegővel. Ami hát... nem jó.
 - Nehogy már maga mondja meg, hogy mit kéne tegyek, rendben? Nem önszántamból döntöm ezt a falat, tehát elégedjen meg azzal, hogy itt rontom a levegőt, rendben? - vágtam vissza, s igyekeztem, hogy egy csepp gyengeséget se mutassak előtte.
Ha már magázódik, akkor én miért ne tehetném? Kissé fura, sőt, kellemetlen is számomra, hisz, így, kinézetből megállapítva, alig lehet pár évvel idősebb nálam. De még így is gyenge voltam. Nem tudom, hogy miért, egyszerűen csak gyengének éreztem magam a közelében. Ő pedig túlságosan is közel volt hozzám. Már-már érintkeztünk. A testéből áradó hő pedig égető érzést keltett a testemben.
 - Rendben - válaszolta, mire meglepődtem.
Rendben? Akkor hát... rendben.
Ezután nem is figyeltem rá. Elég volt nekem az, hogy kitaláljam azt, hogy hogyan is fogok innen kiszabadulni. Észrevétlenül benyúltam a zsebembe, s kihalásztam onnan a telefonomat. Gondolkodtam azon, hogy vajon kinek is küldhetnék üzenetet, végül pedig Jett-re esett a választás, ugyanis biztos vagyok benne, hogy Luke másnapos, ilyenkor pedig nem szeretik, ha zaklatják őket telefonon.
"Kések próbáról. Nem tudsz elugrani értem?"
"Luke ideges. Merre vagy?"
"Anyámék kitaláltak valamit. Miss Donovan Tánciskolája, vagy valami ehhez hasonló. Mindenesetre, aki jön, az siessen. Kezdek bekattanni a sok elit között."
"Képzelem. Viszont a város másik végén vagyok. A próba meg csak délután kezdődik. 12-ig kibírod?'
"Ha nagyon muszáj. De ha begyogyózok, a te lelkeden szárad.''
"Igenis, asszonyom, sietek."
Elnevettem magam. Jett mindig is humor herold volt, s ez most, hajnalok hajnalán sem volt másképp. És nevetnem kellett. Bár, ki nem nevetve?
Saját kérdésemre a válasz: Miss Donovan.
Csípőre tett kézzel állt meg előttem, arcára pedig egy csúnya fintor ült ki.
 - Parancsol? - kérdeztem illedelmesen.
 - Azért jött ide, hogy táncoljon, most mégis... - ám a szavába vágtam.
- Nem. Azért jöttem ide, mert az őseim azt akarták. Nincs kötelességem itt lenni, de mégis megteszem. Tehát örüljön, hogy a csapata körül végre mozog egy normális agysejtekkel rendelkező ember is.
 - Ne merjen visszabeszélni, maga szégyentelen! - rivallt rám, s Isten bizony, megremegett az ablak. - Ameddig itt van, azt teszi, amit én mondok! Megértette? A maga apja és anyja nem azért hozták ide, mert otthon rontaná a levegőt...
 - Amúgy de - suttogtam alig hallhatóan, ám épp annyira hangosan, hogy ezt a banya is meghallhassa.
 - ... tehát ne döntse a falat, mert az nem fog kidőlni!
 - Pedig eléggé porladozik - vigyorogtam rá, de még mindig nem mozdultam.
Puffogva lépett egyet hátra, de még mielőtt megfordult volna, biccentett a mellettem álló, még mindig ismeretlen srácnak. A fiú gonoszkásan elvigyorodott, majd egy mozdulattal a vállára kapott, s a tánctér közepére vitt, ahova aztán ledobott. A fenekem egy óriási csattanással ért földet.
A többi táncos nevetni kezdett, az arcom pedig égett, mint a parázs.
Harc? Hát akkor legyen harc, Mr. Anonymous.