M Á S O D I K

Kissé remegve léptem be abba a házba, ahol már több, mint tizenhét éve élek. Tudtam, hogy mi fog most következni; tudtam, hogy anyáék rám fogják ordítani a csillagos eget is. Sokszor maradtam már ki estére; olyan is volt, hogy haza sem jöttem, mert Rorry-nál aludtam. Persze ezt sosem díjazták, sőt, azt sem, hogy ilyen kicsapongó életmódot élek. Mindig is elítéltek amiatt, hogy az utóbbi két évet nem az iskola padban, hanem inkább az utcán töltöttem. Bár, mit is várnak? Tizenöt éven keresztül bezárva tartottak, sehova sem engedtek el. Különórákról különórákra jártam, minden versenyre jelentkeztettek. Ebből pedig már nagyon elegem volt. Folyamatosan dolgoztam azért, hogy megfeleljek nekik. Bármennyire is fárasztó volt és nehéz, megcsináltam. Addig bírtam. Az a sok idő, amit az irányításuk alatt éltem meg, szörnyű volt.

Tizenöt voltam, amikor ennek az időszaknak vége szakadt. Akkor elkezdtem gondolkodni azon, hogy vajon ez jó nekem? Szeretek-e így élni? Ekkor döbbentem rá, hogy egyáltalán nem.

Gondolat menetemet az ajtó hangos csapódása szakította félbe. Apa ideges volt, ami számomra egyáltalán nem jelent jót.

- Deborah Welner! Azonnal magyarázatot követelek! Mégis hogy a pokolban merészelsz te ilyenkor hazajönni? Hol voltál? - kezdett el üvölteni velem.

- Szórakozni voltam, apa - rántottam meg a vállam hanyagul.

Nem ez az első eset, hogy leordítanak azért, mert későn - jelen esetben korán - érkeztem haza. Megszoktam a "hogy merészeled" szövegeket, sőt, ha kell, már fejből is el tudom mondani.

- Ez nem válasz, kislányom! - csattan fel anyám is.

Felé pillantok. A szokásos, hófehér, selyem anyagú hálóinge volt rajta, haja zilált, kócos. Ő is dühösen méregetett, bár a tekintete sokkal lágyabb volt, mint az apámé.

- Szórakozni voltam a barátaimmal. Tudjátok, mint a legtöbb hozzám hasonló tinédzser - vágtam oda flegmán.

Este... vagyis inkább már reggel volt, fáradt voltam és semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy a szent prédikálásukat hallgassam. Elegendő volt nekem annyi, hogy rettenetesen zúgott a fejem.

- Nem, kislányom, nincs igazad. A hozzád hasonló tinédzserek nem bulizni járnak, hanem már pénzt keresnek, és keményen készülnek az érettségire. Segítenek a szüleiknek, takarítanak, táborokba járnak, esetleg... mondom ESETLEG elmennek egy pár napos fesztiválra. Oda is csak felügyelettel, nehogy véletlenül alkohol jusson a  szervezetükbe. És te mit csinálsz? Semmit, édes lányom, az ég világon semmit. Királylány módjára éled az életed, szórod a pénzt, kimaradtál az iskolából, s egy olyan bandához csapódtál, akinek a nevéről még a sivatagban is hallottak - sorolja apám.

Ez már kezd fárasztó lenni. A szemhéjaim kezdték felmondani a szolgálatot.

- Ez ellen tennünk kell valamit, Deborah - szólal meg anyám is. - Túlságosan is elvetetted a sulykot, kislányom.

- Oh, és milyen messzire dobtam? - vágtam vissza kissé szarkasztikusan.

- Ne szemtelenkedj, királylány - emelte fel a hangját apám. - Menj, zuhanyozz le, utána pedig gyere enni! Most! És nehogy elaludj, mert úgy, ahogy vagy, rángatlak ki a szobádból és viszlek el - mordult rám.

- És mi lesz? Bezársz valahova vagy mi? - nevettem fel kínomban.

- Rosszabb, királylány. Sokkal, de sokkal rosszabb - motyogta alig hallhatóan.

Anyám még motyogott valamit, de már nem hallottam tisztán. Elsétáltam a szüleim mellett, és felmentem az emeletre. A szobámba érve megpillantottam az ágyam: ugyanúgy állt, ahogyan a reggel hagytam. A vastag takaró összegyúrva feküdt a párnám mellett, az egyik sarka lelógott az ágyról; a lepedő összegyűrődött. Annyira hívogató volt. Szívesen beledőltem volna, s már csak egy másodperc kellett volna ahhoz, hogy mély álomba merüljek. Elmenekülhetnék a gondoktól, s ismét táncolhatnék.

De ezt az álmomat nem valósíthatom meg. Illetve még nem. Majd, ha hazajöttünk a... onnan, ahová apám el akar ráncigálni. Lehunyt szemmel közelítettem meg az óriási szekrényemet, kinyitottam annak legfelső ajtaját, s kivettem onnan két nagyobb törölközőt. Ezután az egyik alsó fiókban kezdtem el turkálni, s kivettem onnan egy csipkés bugyit és a hozzátartozó melltartót.

Félig lehunyt szemmel közelítettem meg a fürdőmet, átléptem a küszöböt, s bezártam az ajtót. A magammal hozott darabokat ledobtam a szekrényre, majd vetkőzni kezdtem.

Egyáltalán nem volt kedvem beállni a zuhany alá azért, hogy leáztassam magamról az éjszaka nyomait. Alvásra van szükségem, mégpedig rengetegre. Ezt az ötletet viszont át kell tegyem délutánra; ez pedig egyáltalán nem kedvez számomra.

Bemásztam a zuhany kabinba, s becsuktam magam után az ajtót. Felnéztem a zuhany rózsára, lehunytam a szemem, majd megengedtem a forró vizet. A kosz, mihelyst víz érte fáradságtól remegő testem, valósággal lefolyt rólam. Biztos voltam benne, hogy ha kinyitom a szemem, akkor látom, hogy a fáradság, a kosz és az éjszaka lefolyik rólam, helyét pedig a frissesség vette át. A kezembe egy adag sampont nyomtam, amit aztán a hajamba dörzsöltem el. Miután a vastag hab réteget leöblintettem a fejemről, kimásztam a forró zuhany alól. Az egyik törölközőt magam köré tekertem, míg a másikkal megtöröltem vizes hajamat. Felvettem az alsóneműimet, majd visszamentem a szobámba.

Az órámra pillantottam, ami már negyed hetet mutatott. Egy sóhajtás kíséretében elvánszorogtam a szekrényemig, s elővettem onnan egy fekete ujjatlant, valamint egy hosszú, lazább nadrágot. Mindezeket a ruhadarabokat ledobtam az ágyamra, s a szekrényemhez léptem. Kivettem a hajszárítót, bedugtam a konnektorba, s elkezdtem szárítani a hajam - ezzel is egy fülsiketítő zajt csapva a ház többi tagjának. Ismét csak kötelezni akarnak valamire, és ha nem teszem meg, akkor ki tudja, hogy még mit találnak ki nekem. Így is elegendő most az, hogy hajnalok hajnalán, több, mint huszonnégy órája talpon vagyok, őrült táncolás, szórakozás után elmenjek az én édes, drága, kedves, szerető szüleimmel a fene tudja, hogy hova.

- Királylány, kész vagy már? - kopogtat apám.

Hangja semleges volt, siettető.

- Nem - válaszoltam nemes egyszerűséggel, miután kikapcsoltam a hajszáritót.

Kihúztam a konnektorból az eszközt, majd visszahelyeztem a helyére. Átfésültem a hajam, majd ketté osztottam, s befontam. Egy fekete kalapot nyomtam a fejemre, majd megragadtam a napszemüvegem, s levánszorogtam a konyhába.

Ó, igen, most jött az a prédikáció, amely keretén belül anyuék elmagyarázták, hogy az öltözékem hasonlít ahhoz, amit egy utcasarkon élősködő plasztikbaba visel. Értelmetlen arckifejezéssel vizslattam őket, s vártam, hogy befejezzék.

- Lehiggadtatok? - kérdeztem szárazon, amire csak két dühös szempár volt a válasz. - Szuper.

Ezzel lendületet vettem, majd ledobtam magam az egyik székre és hozzáfogtam a reggelinek. Anyáék szúrós pillantása most sem hagyott cserben, minden egyes mozdulatomat lesték.

- El fogunk késni - motyogta apám, miközben megpöckölte karóráját.

- Mégis honnan? - horkantok fel.

- Majd meglátod - vetette oda félvállról anyám, majd bement a nappaliba.

Szemforgatva ittam meg az előttem lévő pohárból a vizet, felálltam a székről, s a cipős polchoz léptem. Elvettem onnan az egyik kedvenc teniszcipőmet, a lábamra kaptam, s megálltam az ajtó előtt. Idegesen dobogva vártam, ameddig a szüleim is megérkeztek. Mintha az előbb azt mondta volna, hogy késésben vagyunk, errefel ők több, mint tíz percet azzal töltöttek el, hogy átöltözzenek. Anyámon egy vérvörös kosztüm volt, s egy kicsit sem szép kalap. Úgy tűnik, az ízlésemet nem tőle örököltem... de nem is apától. Ugyanilyen úri öltözetben volt, nyakkendője feszesen állt, fekete cipője pedig csillogott, ahogyan a villanyból a fény rásütött.

- Indulhatunk - mondta apám egy mosollyal az ajkán.

Ez a sejtelmes mosoly... Vajon mit találhatott ki? Sosem jó, ha így néz, és ha egy ilyen mosoly van az ajkán. Már az is furcsa, hogy hajnalok hajnalán el akar hurcolni ki tudja hova, s nem akar elmondani semmit. Sosem vezet jóra, ha ennyire titkolódzik. Amikor legutoljára így vizslatott, akkor három hétre egy cserkésztáborba záratott, ahonnan esélytelen volt a menekülés. Még mindig a rémálmaim közé tartoznak azok a napok, amikor egyedül, összekuporodva a koszos, dohos földön remegtem, s vártam, hogy elmúljon a vihar. A faház falai vékonyak voltak, szinte minden dörgésre és villámcsapásra beleremegett az egész épület.

Kirázott a hideg, ahogy visszagondoltam arra az emlékre. Lehunytam a szemem, a légzésem és a szívverésem megpróbáltam szabályozni. Miután sikerült valamelyest lenyugodnom, a visszapillantóba néztem. Apám félszemmel figyelt engem. Nem túl látványosan, de figyelt. Ez pedig kezdett megőrjíteni.

- Megérkeztünk - szólt anya, miután apám leállította a motort.

- Fantasztikus - motyogtam félszájjal.

Kiszálltam az autóból, majd mentem anyámék után. A parkolóból kiérve egy óriási épülethez értünk. Nagyjából három emeletnyi magas volt, a fala hófehér, egyetlen egy sötétebb folt sem volt rajta. Egy óriási kapu volt az épület közepén, amely fölött óriási betűkkel csupán ennyi állt: " Miss Donovan Tánciskolája".

Amint elolvastam az utolsó szót, az állam hallhatóan a földön koppant. Mégis mi a fenét keresek én itt? Nekem nem kell tánciskola, hisz már amúgy is tudok táncolni. Minek nekem tanítani? Nagyon is jól megvagyok Luke-al és a csapattal.

- Ez meg mégis mi a jó fene? - kérdeztem felháborodva, tekintetemmel pedig anyámékat pásztáztam.

- Kicsim, ne aggódj, mindjárt mindent megtudsz - mosolyodott rám anya, tekintete pedig lágy volt, megnyugtató.

- Én most akarom megtudni! Ebbe az épületbe én be nem teszem a lábam! - hátráltam meg tőlük.

- Királylány! Ha öt másodpercen belül nem teszed be a lábad azon a küszöbön, én esküszöm, hogy a biztonságaik fognak becipelni, aztán pedig odakötöznek egy székhez. Ne akard, hogy mindezt megtegyem, mert tudod, hogy képes vagyok rá - vicsorgott rám apám. 

Két másodperces gondolkodás után rájöttem, hogy szívesebben utaznék egy dagadt hapsi vállán. Abban biztos vagyok, hogy el tudnék rajta aludni, és akkor már senki sem zavarhatna. De ha mindezt megtenném, akkor apám haragja a hatszorosára nőne, és talán bezáratna egy apácákkal teli templomba. Ezt pedig nem kockáztathattam meg. 

Fújtatva kezdtem utánuk lépkedni. Apám arcára egy diadalittas mosoly került, s boldogan karolta át anyámat. Legalább ők boldogak. 

Belépve az épületbe minden bézs volt. De tényleg. A falak, a bútorok... egyszerűen minden. Csak azon csodálkozom, hogy az emberek felöltözhettek színes ruhába. Ezek az emberkék engem nagyon jól megnéztek. Majdhogynem kiesett a szemük. Gondolom a külsőm miatt tették. Talán nem megszokott errefelé az ilyen laza, teljesen fekete ruha viselése. 

Most már csak az a kérdés, hogy én mit keresek itt? Abszolút nem illek ide, és nem csak a külsőm miatt. Ezek biztos apuci kedvenc gyermekei, akik még mindig abban a ketrecben vannak, amit a szüleik építettek nekik. Én pedig... Én pedig már kiszabadultam onnan. És nem tervezem a visszamászást. 

- Erre gyere - biccentett anyám az óriási lépcső felé. 

Egy óriási hófehér lépcső vezetett a második emeletre. A korlátra téve a kezem kezdtem el felfelé lépkedni. Minden egyes lépcsőfok után úgy éreztem, mintha a szívembe egy kést dobnának. Ez egy tánciskola. Itt mindenki más. Kivétel vagyok. Mi a fenét keresek itt? 

A lépcsőfokoknak vége szakadt, másodpercekkel később pedig megálltunk egy ajtó előtt. Apám a kilincsre helyezte a kezét, de még mielőtt bekopogtatott volna, felém fordult.

- Felkészültél? 

- Nem - válaszoltam nemes egyszerűséggel.

Apám morgott egyet, majd kopogott, végül benyitottunk. Elsőnek hat, tőlem pár évvel idősebb fiatalt pillantottam meg. A lányok hófehér tornadresszt viseltek, hajuk pedig egy feszes kontyba volt fogva. Hangos zenére táncoltak, mind a három pár ugyanabban a másodpercben tette a lábát egymás után. Majdhogynem egyszerre lépkedtek. 

Ezután pillantottam meg a táncoktatót. Földig érő barna szoknyát viselt, fekete blúzt, egyre csak fehéredő haját pedig egy kontyba fogta. Ujját ütemre mozgatta a levegőben, közben pedig hangosan azt mondogatta, hogy "egy - két - há, egy - két - há''.

- Késtek - szólalt meg a nő, miután megállította a zenét.

- Csak a forgalom... - nyilatkozta apám kissé kínosan.

Forgalom, mi? Nem is tudom, hogy kinek kellett még fél óra, hogy elkészüljön...

- Ő a lány? - mutatott felém.

Apám csak bólintott. A nő felém lépkedett, körbejárt. Egy hirtelen mozdulattal óriási tenyerét a hasamra tette, a másik kezét pedig a hátamra nyomta. - Hasat be, hát egyenes, tekintet meggyőző - parancsolja.

Egy halk nyögés hagyja el a szám, majd egy fura arcot vágva teljesítettem akaratát. 

- Máris jobb - dünnyögte, majd visszament az eredeti helyére. - Mit kéne tegyek vele? Eléggé fegyelmezettnek tűnik...

- Az a baj, hogy csak tűnik - szólt oda apám mogorván. 

- Mennyi ideig kellene tanítanom? - folytatta a kérdezősködést.

- Addig, ameddig meg nem változik a viselkedése. A mostani elfogadhatatlan.

Kösz apa, de tényleg...

- Rendben. Megegyeztünk. Most mehetnek - intett apáméknak.

- Sajnálom - nézett rám anyám lágy tekintettel. - De majd rájössz, hogy ez volt életünk legjobb döntése. 

Ezzel a mondattal távoztak. Se puszi, se ölelés, csak úgy egyszerűen kisétáltak a teremből, egyedül hagyva engem egy banyával, akinek annyira mogorva a tekintete, hogy azzal már gyilkolni lehetne; továbbá itt vannak ezek a diákok is, kiknek tekintetük tele van megvetéssel és megsemmisítéssel. Akkor hát kezdődjön az első táncóra. 

E L S Ő

Hangosan dübörög a zene a fülemben, a szívem is az ütemre dobog. A látásom kezdett homályosodni, ami nem is csoda, hisz rengeteg alkohol került a szervezetembe az elmúlt három órában. Éreztem, hogy a gyomrom és annak tartalma valami jobb, kellemesebb helyre akart távozni, de összeszorítottam a számat, mélyen beleszippantok a füstös, hányinger keltő levegőbe, s türtőztettem magam.

Két érdes, kérges, ámde forró tenyeret éreztem a derekamra tapadni, ami miatt a szívverésem felgyorsult. Az illatból, amely a srácból áradt, egyből le tudtam következtetni, hogy ki állt a hátamnál. A belőle áradó hő teljesen felperzselte fehér bőrömet. Ajka, amely másodpercek alatt tapadt a nyakamra, forró volt, kissé égető. Oldalra döntöttem a fejem, ezzel több helyet adva neki és a mohó ajkának is. Mindig ilyen erőszakos és akaratos, ha egy kicsivel többet iszik a kelleténél.

- Kikúrt szexi vagy, Debbie - morogta a fülembe, ami miatt egy kissé furcsa érzés keletkezett alhasamban.

Szokták mondani, hogy egy férfi hangja miatt azonnal a bugyiba lehet olvadni. Eddig kételkedtem ebben a megállapításban, most viszont teljes mértékben igazat adok ennek, ugyanis Luke Hemmings hangja miatt tényleg bugyiba lehet olvadni. És, szerintem, nem csak én gondolom így, hanem Detroit lányainak háromnegyede is.

Ágyékát szorosan a fenekemnek passzírozta, ujjait a derekamba mélyesztette, s nem engedett el. Olyan jó volt a karjaiban lenni; ilyenkor olyan érzésem támad, mintha tényleg lenne közöttünk valami. Valami megmagyarázhatatlan és fontos. De, pechemre, nincs. De... most mit is várok? Luke nem csak fantasztikus táncos, hanem igazi rosszfiú is. Nem igazán kötődik emberekhez, ezt pedig a tudtomra is adta akkor, amikor belekerültem a csapatba. Nem is várom tőle azt, hogy azonnal szerelmet valljon, utána megkérje a kezem és millió porontyokat hozzunk a világra. Nem. Ezt még én sem szeretném.

Megszakítva saját, értelmetlennek tűnő gondolatmenetemet, Luke felé fordultam. Kezemmel átöleltem a nyakát, homlokomat az övének döntöttem, s egy csókot nyomtam ajkára. Luke sosem az a típusú pasi volt, akinek elég annyi, amennyit abban a percben megkap. Neki több kell. Sokkal de sokkal több. És ez most sem történt másképp. Ahogy ajkam az ajkához ért, hirtelen átváltott a tüzes, akaratos férfiba, akinek sosem elég semmi. Úgy falta az ajkam, mintha valami gyógyszer lenne, amit, ha nem kapna meg, meghalna. És... őszintén? Ez az érzés tetszett. Oh, de még mennyire, hogy tetszett.

- Debbieh... kívánlak - nyögte ajkamra.

Valahol, az agyam legmélyén volt egy olyan érzésem, hogy ezt fogja mondani. Mint minden rosszfiú, Luke is szereti, ha kielégítik a vágyait. Főleg akkor, ha teljes mértékben örömet okoznak neki.

- Luke, tudod, hogy részegen nem szeretem, ha ezt tesszük - motyogtam, ajkától pedig csak egy pillanatra váltam el.

- De én akkor is... baszottul... kívánlak. Miért olyan nehéz ezt megérteni? - emelte fel kissé a hangját.

- Luke! - szóltam rá, kicsit sem kedvesen. - Ha azt szeretnéd, hogy a mostani állapotunk miatt kilenc hónap múlva a te szöszke gyerekeddel járkáljak fel, s alá, akkor persze, elmegyünk szobára, s addig csináljuk, ameddig neked kedved tartja - dörrentem rá, majd eltávolodtam tőle, s megindultam az asztalunk felé.

Arcom eltorzult, szédülni kezdtem. Amint odaértem a többiekhez, belerogytam az egyik üres székbe. Kezemet megtámasztottam az asztalban, majd a hajamba túrtam. A többiek értetlen arckifejezéssel vizslattak, Rorry meg is kérdezte, hogy mi a bajom, de nem válaszoltam neki.

A fejemben lévő gondolatok teljes mértékben összekavartak. Luke sosem éreztette azt, hogy van valami köztünk, ami nem csupán a szex és nem csak a tánc miatti kapcsolat.

Túlságosan hangos volt a zene, ezért nem hallottam, amint Drew kérdez valamit. Ezért is pöckölte meg a vállam, ami miatt azonnal felkaptam a fejem. Eltátogta az előbbi kérdését, így már megértettem, hogy mit is szeretne mondani nekem.

- Semmi - tátogtam neki vissza.

Mély lélegzetet vett, szóra nyitotta a száját, de a hang, amely a DJ pult felől jött, megszakította őt.

- Hölgyeim és Uraim, egy újabb kérés jött, ezúttal a No Control csapat egyik vezetőjétől. Gyerünk srácok, táncra fel! - ordította el magát a srác.

Az óriási hangszórókból az örökzöld Yeah dal szólalt meg, Usher előadásában. Lábammal azonnal dobogni kezdtem, fejemet ritmusra fel-le rázogattam. Drew egy mozdulattal megragadta a kezemet, s kiráncigált a tömegbe. Mögöttünk a többiek sorakoztak, s úgy lépkedtünk be a terem közepére. A tömeg szétszéledt, óriási szabad teret hagyva nekünk, a No Control-nak. A fiúk átvándoroltak a kör egyik végébe, mi, lányok, pedig megálltunk velük szemben. Luke lépett a tízfős csapat élére; haja kissé ziláltan állt feje búbján, valószínűleg az előbb beletúrt annak érdekében, hogy a macsó kinézete tökéletessé varázsolódjon. Tűzvörös ajkába harapott, majd kacsintott. Igen. Eljött az a pillanat, amikor teljesen elaléltam Luke Hemmingstől.

Ritmusra mozgatni kezdtem a csípőmet, s igyekeztem a legszexisebb látvány nyújtani Mr. Hemmings számára. A lépéseket lépések követték mindaddig, ameddig a csípőm találkozott az övével. Testem megmerevedett, a hasam is görcsbe rándult. Nem. Nem adhatom át magam neki. Most nem.

Kiszabadítottam magam ölelő karjai közül, majd folytattam a koreográfiát. Érthetetlen arckifejezésén nevetnem kellett. Folytatva az ismerős lépéseket elkezdtem nem gondolkodni. A túl sok alkohol már így is megtette a hatását a szervezetemben, a fejem ismét kóvályogni kezdett.

A zenének vége szakadt, s kezdetét vette egy újabb kedvencünk, a Love is Wicked. Kezemet a magasba emeltem, térdem behajlítottam, s lassú, erotikus táncolásba kezdtem. Luke ágyéka ismét megtalálta az enyémet, keze pedig azonnal a hasamra tapadt.

Hónapokkal ezelőtt készítettünk erre a dalra egy koreográfiát, így most minden egyes emlékező képességemet be kellett vessem annak érdekében, hogy eszembe jussanak a lépések, de semmire sem jutottam, tekintettel arra, hogy hótrészeg voltam. Így inkább nem is gondolkoztam. Olyan lépéseket tettem meg, amelyek abban a pillanatban az eszembe jutottak. Talán emiatt nem volt meg köztünk az összhang, s ezért nézhettünk ki úgy, mint két nem normális degenerált. Bár lehet, hogy ez csak nekem tűnt fel, másnak nem.

Mindenesetre a tánc fantasztikus volt. Ahogy ott vonaglottunk, ahogy egymás tekintetét pásztáztuk, teljesen olyan volt, mintha igaz lenne. Pedig nem volt az.

- És most egy debütáló előadás fog kezdődni. A No Control most sem unatkozott, készültek számunkra egy új, fergeteges koreográfiával! Szerintem mindenki tudja, hogy kire kell szavazni a három hónap múlva megrendezendő Detroit-i versenyen. Kiáltsuk együtt: NO CONT-ROL. NO CONT-ROL.

A tömeg őrjöngött, mindenki a nevünket kiabálta. Az érzés, ami a hasamban keletkezett, fantasztikus volt.

A zene ismét átváltott, ezúttal a Goin' In-be. A csapatunk nagyrésze körénk gyűlt, s kezdetét vette az egyszerű, mégis tömegeket vonzó táncunk. Őrült lépések voltak láthatóak a tánctéren, szinte mindenki körénk gyűlt. Napokig gyakoroltuk ezt a koreográfiát, minden szabadidőnkben csak erre koncentráltunk. A közelgő verseny miatt a gatyánkat is fel kellett kötnünk, ugyanis az ellenfél már évek óta bezsebelte előlünk az első helyezésért járó díjat. Most viszont nem megyünk el sem a serleg, sem a pénz nélkül.

- Debbie, készen állsz? - tátogta Luke.

Készen? Én? Ugyan, kérlek. Én semmire sem állok készen, főleg így, spicces állapotban. Még szerencse, hogy az előbbi táncok kicsit kiszedték belőlem az alkohol adta mámorító hatást.

Bólintással feleltem a kérdésére. Ennyi kellett neki; megragadta a derekamat, felemelt, majd még fentebb dobott. A lábam már a vállán volt, kezemmel megmarkoltam az ő kezeit, amelyeket fenntartott azért, hogy segítségükkel megtartsam az egyensúlyom. Lehunytam a szemem, mély levegőt vettem, majd hagytam, hogy a testem azt tegye, amit tennie kell. Szemem azonnal kipattant, amikor nem éreztem a kezeim közt a biztonságot nyújtó kezeket. Drew mosolygó, biztató tekintetével találtam szembe magam. Teljes mértékben lenyugodtam, s nem csak azért, mert a pillantása nyugalommal teli volt. Tudtam, hogy ha Drew megragadja a kezem, akkor semmi bajom sem eshet, ugyanis tapasztalt táncos. Felemelte a kezét, én pedig belekapaszkodtam.

Egy tripla szaltó. Egy egyszerű tripla szaltót láthatott a közönség tőlem, a remegő lánytól. Ahogy átfordultam a levegőben, lábam és kezem mindig találkozott egy erős, biztonságot nyújtó kéz párral. Az utolsó fordulatnál, amikor a kezem találkozott egy másik ember kezével, magasabbra ugrottam. Mondjuk segítségül szolgált az is, hogy az alattam lévő Jett egy óriási lendületet adott, de többnyire nekem kellett erőlködnöm azon, hogy minél magasabbra jussak. Kétszer átpördültem a levegőben, majd egy gyors spárgával fűszereztem meg az egész előadást. Lábam hamar visszaváltott az eredeti, begörbített állapotába, ugyanis épphogy felértem, máris zuhantam vissza. Szememet lehunytam, kezemmel átkaroltam a térdemet, s vártam a becsapódást. Jett karja közé estem, így elégedetten sóhajthattam fel. Sikerült. 

Hangos őrjöngés, taps vihar és fütty szó fogadott minket. Igen, azt hiszem sikerült. A többiek összepacsiztak vagy egymás nyakába ugrottak, én pedig lassan, kissé kábultan lemásztam Jett öléből. Az biztos, hogy ha táncról van szó, akkor minden alkohol elszáll a fejemből. Na de amikor vége, akkor a fejemet ismét ezernyi tű szurkálja. És ez most sem volt másképp. Francba vele, miért nem tudok csak egyszer kevesebbet inni? 

- Megcsináltad, kislány - hallottam meg a hátam mögül jellegzetes hangját. 

Hagytam, hogy a karját a derekam köré fonja, fejét pedig belefúrja a vállamba. Az egész pillanat olyan érzéki volt; hirtelen mindenki eltűnt, a zene is elhalkult. Csak ő volt ott és én. Ajka lassan mozdult a fülemhez, foga közé vette kivörösödött fülcimpámat, s beleharapott. Halk, morgásszerű hang tört fel torkából, kezét pedig még erősebben szorította a hasamhoz. 

Az est további része is ugyanígy telt. Amint a DJ egy számunkra kedvező dalt rakott be, mi a tánctéren voltunk, s mindenkit lesöpörtünk onnan. Fantasztikus érzés volt a középpontban lenni; tudni azt, hogy mindenki téged figyel és csodál. Láttam, sőt hallottam is, ahogyan az emberek összesúgnak a hátam mögött, kibeszélnek, s furcsa, rám nem illő szavakkal ruháznak fel. De ez most nem érdekelt. Ma este nem. Túl jól szórakoztam ahhoz, hogy mindezeket a szavakat zokon vegyem, kiabáljak és tomboljak miattuk. 

A fejem ismét széthasadni kívánt, így úgy döntöttem, hogy inkább hazamegyek. Amúgy is, nemsokára hajnalodik, és ha ilyenkor megyek haza, akkor az ősök ismét kiverik a hisztit. Tudattam szándékomat az asztalnál ülő bandatagokkal, majd megindultam kifelé. Számítottam arra, hogy Luke nem tart velem, ugyanis eddig sosem tette, sőt, szerintem fogalma sincs, hogy melyik házban lakom. 

Most viszont utánakapott, igaz, már egy ideje elhagytam az épületet. Ujjainkat lassan összekulcsolta, mélykék szemével pedig engem pásztázott. 

- Ne menj - kérlelt negédes hangon. -, olyan korán van még.

Elnevettem magam. Igaza van, tényleg korán volt. Hajnali negyed hat. 

- Nem, Luke, most már tényleg mennem kell - mosolyodtam rá, majd már épp el akartam engedi a kezét, amikor a fogást még szorosabbra vette, ezzel ellenezve azt, hogy elmozduljak mellőle. 

- Akkor aludj nálam, Debbie - mosolya kicsit sem volt pajzán, ami miatt meglepődtem.

Sőt, a kijelentés is maga volt a meglepődöttség, ugyanis sosem vitt el a saját lakásába. 

- Nem lehet. Így is ki vannak akadva, mert minden szabadidőmet veled és a srácokkal töltöm. Azon csodálkozom, hogy még nem zárattak be amiatt, vagy nem figyeltetnek - nevettem fel keserűen.
- Akkor hazakísérlek - jelentette ki nemes egyszerűséggel.
- Rendben - rántottam meg a vállam kétkedve.
Luke kissé téblábolt, nehezen tette meg a lépéseket, ami a rengeteg alkohol bevitelnek volt köszönhető. Nevetnem kellett, amikor néhányszor megbotlott, vagy amikor halk, érces hangján dúdolni kezdett nekem. Aranyos volt, ahogy próbálkozott lépkedni utánam, s ahogyan apró puszikat nyomott a halántékomra. Rá kellett döbbennem, hogy részegen sokkal kedvelhetőbb, mint józanon. Igen, ez már biztos. A viselkedése is szerethetőbb. Nagy kár, hogy kevés ilyen pillanat van az életében. Az is nagy kár, hogy azokat a gondolatokat, amiket most gondol, nem komolyak, s csak a pia miatt nyilvánít olyan véleményeket, amelyekben még ő sem hisz. Nagy kár.
- Megjöttünk - mosolyogtam rá, majd kissé eltávolodtam tőle. - Biztos, hogy haza tudsz menni? Nem vagy valami jó állapotban - húztam el számat.
- Megleszek, Debbie, ne aggódj - lágy mosoly varázsolódott ajkára.
Keze közé vette az arcomat, lassan magához húzott, majd szenvedélyes csókban jutalmazott. - Aludj jól, Debbie.
Egy biccentéssel távozott. Percekig vizslattam szexi fenekét, s megvártam, míg befordul a sarkon. Sóhajtottam. Bármennyire is fáradt vagyok, nem birok aludni. Már amúgy is hajnalodik, hisz a kivilágítást is lekapcsolták már. A környező házakban is kezdett élet lenni, ezalól pedig a szüleim háza sem volt kivétel.
Apám ideges alakját pillantottam meg a bejárati ajtó küszöbén. Tekintete szinte szikrákat lövellt, reszkető ujjával pedig az ajtón belüli rész felé mutatott.
Igen, azt hiszem most következik az, amikor rám öntik a forró vizet és úgy leordítanak, hogy minden hajam kihull. Akkor... vágjunk bele. 

Köszöntő

Teháát... ebben a bejegyzésben kéne beszéljek arról, hogy nagyjából miről is fog szólni a történet és hasonlók...
Történetesen ez egy FF, vagy ha még pontosabbak akarunk lenni, akkor AU. Calum Hood és Luke Hemmings. Biztosan ismerősen cseng ez a két név, de ha mégsem, akkor sincs semmi probléma, ugyanis ebben a történetben nem hírességek - illetve nem énekesek.
Teljesen más tulajdonságokkal ruháztam fel őket, így ha más nevük lenne, nem lenne sok különbség.
A történet hasonlít a Step up 3D-re, de csupán csak annyiban, hogy itt is két ellentétes stílusú műfaj fog keveredni egymással. Jelen esetben a street dance és a páros tánc ( azaz cha-cha-cha, rumba és ehhez hasonlók)
Kellemes olvasást!
Tina ××