M Á S O D I K

Kissé remegve léptem be abba a házba, ahol már több, mint tizenhét éve élek. Tudtam, hogy mi fog most következni; tudtam, hogy anyáék rám fogják ordítani a csillagos eget is. Sokszor maradtam már ki estére; olyan is volt, hogy haza sem jöttem, mert Rorry-nál aludtam. Persze ezt sosem díjazták, sőt, azt sem, hogy ilyen kicsapongó életmódot élek. Mindig is elítéltek amiatt, hogy az utóbbi két évet nem az iskola padban, hanem inkább az utcán töltöttem. Bár, mit is várnak? Tizenöt éven keresztül bezárva tartottak, sehova sem engedtek el. Különórákról különórákra jártam, minden versenyre jelentkeztettek. Ebből pedig már nagyon elegem volt. Folyamatosan dolgoztam azért, hogy megfeleljek nekik. Bármennyire is fárasztó volt és nehéz, megcsináltam. Addig bírtam. Az a sok idő, amit az irányításuk alatt éltem meg, szörnyű volt.

Tizenöt voltam, amikor ennek az időszaknak vége szakadt. Akkor elkezdtem gondolkodni azon, hogy vajon ez jó nekem? Szeretek-e így élni? Ekkor döbbentem rá, hogy egyáltalán nem.

Gondolat menetemet az ajtó hangos csapódása szakította félbe. Apa ideges volt, ami számomra egyáltalán nem jelent jót.

- Deborah Welner! Azonnal magyarázatot követelek! Mégis hogy a pokolban merészelsz te ilyenkor hazajönni? Hol voltál? - kezdett el üvölteni velem.

- Szórakozni voltam, apa - rántottam meg a vállam hanyagul.

Nem ez az első eset, hogy leordítanak azért, mert későn - jelen esetben korán - érkeztem haza. Megszoktam a "hogy merészeled" szövegeket, sőt, ha kell, már fejből is el tudom mondani.

- Ez nem válasz, kislányom! - csattan fel anyám is.

Felé pillantok. A szokásos, hófehér, selyem anyagú hálóinge volt rajta, haja zilált, kócos. Ő is dühösen méregetett, bár a tekintete sokkal lágyabb volt, mint az apámé.

- Szórakozni voltam a barátaimmal. Tudjátok, mint a legtöbb hozzám hasonló tinédzser - vágtam oda flegmán.

Este... vagyis inkább már reggel volt, fáradt voltam és semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy a szent prédikálásukat hallgassam. Elegendő volt nekem annyi, hogy rettenetesen zúgott a fejem.

- Nem, kislányom, nincs igazad. A hozzád hasonló tinédzserek nem bulizni járnak, hanem már pénzt keresnek, és keményen készülnek az érettségire. Segítenek a szüleiknek, takarítanak, táborokba járnak, esetleg... mondom ESETLEG elmennek egy pár napos fesztiválra. Oda is csak felügyelettel, nehogy véletlenül alkohol jusson a  szervezetükbe. És te mit csinálsz? Semmit, édes lányom, az ég világon semmit. Királylány módjára éled az életed, szórod a pénzt, kimaradtál az iskolából, s egy olyan bandához csapódtál, akinek a nevéről még a sivatagban is hallottak - sorolja apám.

Ez már kezd fárasztó lenni. A szemhéjaim kezdték felmondani a szolgálatot.

- Ez ellen tennünk kell valamit, Deborah - szólal meg anyám is. - Túlságosan is elvetetted a sulykot, kislányom.

- Oh, és milyen messzire dobtam? - vágtam vissza kissé szarkasztikusan.

- Ne szemtelenkedj, királylány - emelte fel a hangját apám. - Menj, zuhanyozz le, utána pedig gyere enni! Most! És nehogy elaludj, mert úgy, ahogy vagy, rángatlak ki a szobádból és viszlek el - mordult rám.

- És mi lesz? Bezársz valahova vagy mi? - nevettem fel kínomban.

- Rosszabb, királylány. Sokkal, de sokkal rosszabb - motyogta alig hallhatóan.

Anyám még motyogott valamit, de már nem hallottam tisztán. Elsétáltam a szüleim mellett, és felmentem az emeletre. A szobámba érve megpillantottam az ágyam: ugyanúgy állt, ahogyan a reggel hagytam. A vastag takaró összegyúrva feküdt a párnám mellett, az egyik sarka lelógott az ágyról; a lepedő összegyűrődött. Annyira hívogató volt. Szívesen beledőltem volna, s már csak egy másodperc kellett volna ahhoz, hogy mély álomba merüljek. Elmenekülhetnék a gondoktól, s ismét táncolhatnék.

De ezt az álmomat nem valósíthatom meg. Illetve még nem. Majd, ha hazajöttünk a... onnan, ahová apám el akar ráncigálni. Lehunyt szemmel közelítettem meg az óriási szekrényemet, kinyitottam annak legfelső ajtaját, s kivettem onnan két nagyobb törölközőt. Ezután az egyik alsó fiókban kezdtem el turkálni, s kivettem onnan egy csipkés bugyit és a hozzátartozó melltartót.

Félig lehunyt szemmel közelítettem meg a fürdőmet, átléptem a küszöböt, s bezártam az ajtót. A magammal hozott darabokat ledobtam a szekrényre, majd vetkőzni kezdtem.

Egyáltalán nem volt kedvem beállni a zuhany alá azért, hogy leáztassam magamról az éjszaka nyomait. Alvásra van szükségem, mégpedig rengetegre. Ezt az ötletet viszont át kell tegyem délutánra; ez pedig egyáltalán nem kedvez számomra.

Bemásztam a zuhany kabinba, s becsuktam magam után az ajtót. Felnéztem a zuhany rózsára, lehunytam a szemem, majd megengedtem a forró vizet. A kosz, mihelyst víz érte fáradságtól remegő testem, valósággal lefolyt rólam. Biztos voltam benne, hogy ha kinyitom a szemem, akkor látom, hogy a fáradság, a kosz és az éjszaka lefolyik rólam, helyét pedig a frissesség vette át. A kezembe egy adag sampont nyomtam, amit aztán a hajamba dörzsöltem el. Miután a vastag hab réteget leöblintettem a fejemről, kimásztam a forró zuhany alól. Az egyik törölközőt magam köré tekertem, míg a másikkal megtöröltem vizes hajamat. Felvettem az alsóneműimet, majd visszamentem a szobámba.

Az órámra pillantottam, ami már negyed hetet mutatott. Egy sóhajtás kíséretében elvánszorogtam a szekrényemig, s elővettem onnan egy fekete ujjatlant, valamint egy hosszú, lazább nadrágot. Mindezeket a ruhadarabokat ledobtam az ágyamra, s a szekrényemhez léptem. Kivettem a hajszárítót, bedugtam a konnektorba, s elkezdtem szárítani a hajam - ezzel is egy fülsiketítő zajt csapva a ház többi tagjának. Ismét csak kötelezni akarnak valamire, és ha nem teszem meg, akkor ki tudja, hogy még mit találnak ki nekem. Így is elegendő most az, hogy hajnalok hajnalán, több, mint huszonnégy órája talpon vagyok, őrült táncolás, szórakozás után elmenjek az én édes, drága, kedves, szerető szüleimmel a fene tudja, hogy hova.

- Királylány, kész vagy már? - kopogtat apám.

Hangja semleges volt, siettető.

- Nem - válaszoltam nemes egyszerűséggel, miután kikapcsoltam a hajszáritót.

Kihúztam a konnektorból az eszközt, majd visszahelyeztem a helyére. Átfésültem a hajam, majd ketté osztottam, s befontam. Egy fekete kalapot nyomtam a fejemre, majd megragadtam a napszemüvegem, s levánszorogtam a konyhába.

Ó, igen, most jött az a prédikáció, amely keretén belül anyuék elmagyarázták, hogy az öltözékem hasonlít ahhoz, amit egy utcasarkon élősködő plasztikbaba visel. Értelmetlen arckifejezéssel vizslattam őket, s vártam, hogy befejezzék.

- Lehiggadtatok? - kérdeztem szárazon, amire csak két dühös szempár volt a válasz. - Szuper.

Ezzel lendületet vettem, majd ledobtam magam az egyik székre és hozzáfogtam a reggelinek. Anyáék szúrós pillantása most sem hagyott cserben, minden egyes mozdulatomat lesték.

- El fogunk késni - motyogta apám, miközben megpöckölte karóráját.

- Mégis honnan? - horkantok fel.

- Majd meglátod - vetette oda félvállról anyám, majd bement a nappaliba.

Szemforgatva ittam meg az előttem lévő pohárból a vizet, felálltam a székről, s a cipős polchoz léptem. Elvettem onnan az egyik kedvenc teniszcipőmet, a lábamra kaptam, s megálltam az ajtó előtt. Idegesen dobogva vártam, ameddig a szüleim is megérkeztek. Mintha az előbb azt mondta volna, hogy késésben vagyunk, errefel ők több, mint tíz percet azzal töltöttek el, hogy átöltözzenek. Anyámon egy vérvörös kosztüm volt, s egy kicsit sem szép kalap. Úgy tűnik, az ízlésemet nem tőle örököltem... de nem is apától. Ugyanilyen úri öltözetben volt, nyakkendője feszesen állt, fekete cipője pedig csillogott, ahogyan a villanyból a fény rásütött.

- Indulhatunk - mondta apám egy mosollyal az ajkán.

Ez a sejtelmes mosoly... Vajon mit találhatott ki? Sosem jó, ha így néz, és ha egy ilyen mosoly van az ajkán. Már az is furcsa, hogy hajnalok hajnalán el akar hurcolni ki tudja hova, s nem akar elmondani semmit. Sosem vezet jóra, ha ennyire titkolódzik. Amikor legutoljára így vizslatott, akkor három hétre egy cserkésztáborba záratott, ahonnan esélytelen volt a menekülés. Még mindig a rémálmaim közé tartoznak azok a napok, amikor egyedül, összekuporodva a koszos, dohos földön remegtem, s vártam, hogy elmúljon a vihar. A faház falai vékonyak voltak, szinte minden dörgésre és villámcsapásra beleremegett az egész épület.

Kirázott a hideg, ahogy visszagondoltam arra az emlékre. Lehunytam a szemem, a légzésem és a szívverésem megpróbáltam szabályozni. Miután sikerült valamelyest lenyugodnom, a visszapillantóba néztem. Apám félszemmel figyelt engem. Nem túl látványosan, de figyelt. Ez pedig kezdett megőrjíteni.

- Megérkeztünk - szólt anya, miután apám leállította a motort.

- Fantasztikus - motyogtam félszájjal.

Kiszálltam az autóból, majd mentem anyámék után. A parkolóból kiérve egy óriási épülethez értünk. Nagyjából három emeletnyi magas volt, a fala hófehér, egyetlen egy sötétebb folt sem volt rajta. Egy óriási kapu volt az épület közepén, amely fölött óriási betűkkel csupán ennyi állt: " Miss Donovan Tánciskolája".

Amint elolvastam az utolsó szót, az állam hallhatóan a földön koppant. Mégis mi a fenét keresek én itt? Nekem nem kell tánciskola, hisz már amúgy is tudok táncolni. Minek nekem tanítani? Nagyon is jól megvagyok Luke-al és a csapattal.

- Ez meg mégis mi a jó fene? - kérdeztem felháborodva, tekintetemmel pedig anyámékat pásztáztam.

- Kicsim, ne aggódj, mindjárt mindent megtudsz - mosolyodott rám anya, tekintete pedig lágy volt, megnyugtató.

- Én most akarom megtudni! Ebbe az épületbe én be nem teszem a lábam! - hátráltam meg tőlük.

- Királylány! Ha öt másodpercen belül nem teszed be a lábad azon a küszöbön, én esküszöm, hogy a biztonságaik fognak becipelni, aztán pedig odakötöznek egy székhez. Ne akard, hogy mindezt megtegyem, mert tudod, hogy képes vagyok rá - vicsorgott rám apám. 

Két másodperces gondolkodás után rájöttem, hogy szívesebben utaznék egy dagadt hapsi vállán. Abban biztos vagyok, hogy el tudnék rajta aludni, és akkor már senki sem zavarhatna. De ha mindezt megtenném, akkor apám haragja a hatszorosára nőne, és talán bezáratna egy apácákkal teli templomba. Ezt pedig nem kockáztathattam meg. 

Fújtatva kezdtem utánuk lépkedni. Apám arcára egy diadalittas mosoly került, s boldogan karolta át anyámat. Legalább ők boldogak. 

Belépve az épületbe minden bézs volt. De tényleg. A falak, a bútorok... egyszerűen minden. Csak azon csodálkozom, hogy az emberek felöltözhettek színes ruhába. Ezek az emberkék engem nagyon jól megnéztek. Majdhogynem kiesett a szemük. Gondolom a külsőm miatt tették. Talán nem megszokott errefelé az ilyen laza, teljesen fekete ruha viselése. 

Most már csak az a kérdés, hogy én mit keresek itt? Abszolút nem illek ide, és nem csak a külsőm miatt. Ezek biztos apuci kedvenc gyermekei, akik még mindig abban a ketrecben vannak, amit a szüleik építettek nekik. Én pedig... Én pedig már kiszabadultam onnan. És nem tervezem a visszamászást. 

- Erre gyere - biccentett anyám az óriási lépcső felé. 

Egy óriási hófehér lépcső vezetett a második emeletre. A korlátra téve a kezem kezdtem el felfelé lépkedni. Minden egyes lépcsőfok után úgy éreztem, mintha a szívembe egy kést dobnának. Ez egy tánciskola. Itt mindenki más. Kivétel vagyok. Mi a fenét keresek itt? 

A lépcsőfokoknak vége szakadt, másodpercekkel később pedig megálltunk egy ajtó előtt. Apám a kilincsre helyezte a kezét, de még mielőtt bekopogtatott volna, felém fordult.

- Felkészültél? 

- Nem - válaszoltam nemes egyszerűséggel.

Apám morgott egyet, majd kopogott, végül benyitottunk. Elsőnek hat, tőlem pár évvel idősebb fiatalt pillantottam meg. A lányok hófehér tornadresszt viseltek, hajuk pedig egy feszes kontyba volt fogva. Hangos zenére táncoltak, mind a három pár ugyanabban a másodpercben tette a lábát egymás után. Majdhogynem egyszerre lépkedtek. 

Ezután pillantottam meg a táncoktatót. Földig érő barna szoknyát viselt, fekete blúzt, egyre csak fehéredő haját pedig egy kontyba fogta. Ujját ütemre mozgatta a levegőben, közben pedig hangosan azt mondogatta, hogy "egy - két - há, egy - két - há''.

- Késtek - szólalt meg a nő, miután megállította a zenét.

- Csak a forgalom... - nyilatkozta apám kissé kínosan.

Forgalom, mi? Nem is tudom, hogy kinek kellett még fél óra, hogy elkészüljön...

- Ő a lány? - mutatott felém.

Apám csak bólintott. A nő felém lépkedett, körbejárt. Egy hirtelen mozdulattal óriási tenyerét a hasamra tette, a másik kezét pedig a hátamra nyomta. - Hasat be, hát egyenes, tekintet meggyőző - parancsolja.

Egy halk nyögés hagyja el a szám, majd egy fura arcot vágva teljesítettem akaratát. 

- Máris jobb - dünnyögte, majd visszament az eredeti helyére. - Mit kéne tegyek vele? Eléggé fegyelmezettnek tűnik...

- Az a baj, hogy csak tűnik - szólt oda apám mogorván. 

- Mennyi ideig kellene tanítanom? - folytatta a kérdezősködést.

- Addig, ameddig meg nem változik a viselkedése. A mostani elfogadhatatlan.

Kösz apa, de tényleg...

- Rendben. Megegyeztünk. Most mehetnek - intett apáméknak.

- Sajnálom - nézett rám anyám lágy tekintettel. - De majd rájössz, hogy ez volt életünk legjobb döntése. 

Ezzel a mondattal távoztak. Se puszi, se ölelés, csak úgy egyszerűen kisétáltak a teremből, egyedül hagyva engem egy banyával, akinek annyira mogorva a tekintete, hogy azzal már gyilkolni lehetne; továbbá itt vannak ezek a diákok is, kiknek tekintetük tele van megvetéssel és megsemmisítéssel. Akkor hát kezdődjön az első táncóra.