Ö T Ö D I K

CSOPORT <-- csatlakozzatok ^^

Másnap reggel kelletlenül léptem be a táncterembe, ahol Calumon kívül senki sem volt. Kikerekedett szemekkel figyeltem a srácot, aki épp a zene lejátszón keresgélt.
- Negyed kilenc van - mondtam kissé fura arckifejezéssel.
- Ha ezzel azt akarod mondani, hogy késtél nagyjából tizennyolc percet, akkor tudd, hogy erre magamtól is rájöttem - vágta hozzám undokul.
Szememet forgatva próbáltam helyretenni a gondolataimat, ajkamra pedig ráharaptam, mert féltem attól, hogy valami olyat mondok, amit nem kéne.
- Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy a többiek vajon hol lehetnek - válaszoltam szárazon.
- Ma nem jönnek be, mert pihenő napjuk van. Csak mi vagyunk itt az egész épületben.
Istenem, miért büntetsz ennyire?
- Ez fantasztikus - műmosolyom egy kis szarkasztikussággal spékeltem meg, ami miatt még hatásosabb volt a produkcióm.
- Inkább vedd át a cuccaidat, mert még ma el szeretném kezdeni ezt az egészet.
Szavára hallgatni kényszerültem, ugyanis nem volt más választásom. Ha nem azt teszem, amit mondd, akkor tuti, hogy egyszer még egy cellában fogok dekkolni. Azt pedig, bármennyire is megérdemlem, nem szeretném. Így sem vagyok anyuék kedvenc gyereke - még akkor sem, ha egyke vagyok -, de ha egy cellában kéne töltenem a fél életemet, akkor végképp kitagadnának a családból.
Calum kérésének eleget téve ledobtam a táskámat a földre, elővettem a szoknyát és a cipőt, majd öltözni kezdtem. Tudtam, hogy figyel, s talán ezért is tettem azt, amit tettem. Lassan lehajoltam úgy, hogy Calum mohó tekintete tökéletesen rálásson csodás, kerek és formás hátsófelemre. Tudtam, hogy ezzel tudom idegelni, hisz általában ez minden pasinál be szokott válni, és nála miért ne válna be?
Egy cuki vigyor telepedett ajkamra, majd magamra kaptam a szoknyát és a cipőket, s felé fordultam. Legnagyobb meglepetésemre viszont egyáltalán nem látszott rajta, hogy meghatotta volna a produkcióm. Az arca ugyanolyan semleges érzelmeket sugárzott, mint az imént; halvány jelét sem adta annak, hogy a fejében megfordult volna bármilyen mocskos, nem ide illő gondolat. Hamar rá kellett döbbennem, hogy Calum más. Másabb, mint a többi srác. Talán ezért is jelent kihívást számomra.
- Gyere - szólt nekem, mire kissé félve, de mellé léptem.
Úgy tűnik, hogy túl lassúnak bizonyultak lépteim, mivel megragadta a kezem, s magához rántott. Annyira szerencsétlenül érkeztem, hogy a karja között kötöttem ki. Ujjaimat a vállába mélyesztettem, s megpróbáltam megtartani az egyensúlyt, ami többé-kevésbé sikerült is, főleg akkor, ha eltekintünk attól a ténytől, hogy a karjaiban voltam. Calum karjaiban. Mint valami horrorfilm, de komolyan.
- Valahogy éreztem, hogy béna vagy, arra viszont nem gondoltam, hogy ennyire - mordult fel a srác.
- Befoghatnád, Hood, mert semmi kedvem nincs ehhez - vágtam hozzá kissé erősebben a kelleténél.
- Akkor miért csinálod? - tette fel a költőinek szánt kérdést.
Vagy talán a kérdése mégsem volt annyira költői, mert fél perc után még mindig a válaszomra várt.
- Lehet, hogy neked nem rémlik, de nekem nagyon is, hogy tegnap délután megfenyegettél - húztam el a számat. - Nekem... nekem fontos a csapat. Ők a... családom, és ők tettek olyanná, mint amilyen most vagyok. Mindent megteszek értük...
Fogalmam sincs, hogy honnan jött ez az őszinteségi-roham, mindenesetre most rendesen fejbe vágnám magam. De úgy Istenesen. Akkor legalább máskor az eszembe jutna, hogy idegennek nem panaszolom el a lelki dolgaimat. Főleg nem olyannak, aki több, mint húsz órával ezelőtt megfenyegetett.
- Rendben - fújta ki a levegőt. - Lemásznál a lábamról, hogy elkezdhessük végre ezt az egészet?
Ja, hogy én még mindig a karjai közt voltam? És a lábát taposom? Ezt nevezik balszerencsének és pechnek, nem?
Ajkaimba harapva távolodtam el tőle, s vártam, hogy beindítsa a zenét, s elkezdjük az új, számomra még abszolút ismeretlen tánc tanulását. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még latin táncot fogok táncolni egy olyan sráccal, akit jelen esetben utálok. Meg van az ideje mindennek, nem igaz? Úgy tűnik, ennek most jött el, legnagyobb bánatomra.
Akkor viszont meglepődtem, amikor nem a megszokott latin zene szólalt meg a hangszórókból, hanem egy számomra ismerős dal.
- Gyerünk, Debbie, mozogj - parancsolta a srác, s elkezdett szaladni körbe.
Fura arckifejezéssel vizslattam őt. Ha most, ebben a szent percben belépne valaki, és rám nézne, biztos vagyok benne, hogy azt hinné rólam, hogy szellemet láttam. Bár, hogyha most figyelembe vennénk az épület romos, őskorból származó épületet, akkor még jogos is lenne ez a feltételezés.
- Te teljesen meg vagy hibbanva, remélem tudatában vagy ennek.
Fogalmam sincs, hogy miért, de követni kezdtem őt. A lépések hasonlítottak egy fitnesz-edzés lépeseihez, ami számomra nem volt újdonság. Az első fél percben még csak körbe-körbe kocogtunk, s csak ezután jött a neheze. Egy ugrálósabb rész is következett, amely teljes mértékben lefárasztott.
- Terpesz, zár, jobb láb elől, majd a bal. Oké? - kiáltotta túl a zenét.
- Nem oké - ráztam meg hevesen a fejemet.
- Dehogynem, Királylány, ügyes vagy te - vigyorgott rám önelégülten.
Francba veled.
Eleinte még össze-össze kevertem a lábaimat, Calum pedig csak röhögött rajtam. Amikor átváltott a zene, akkor sokkal jobban kezdtem el figyelni a lépésekre, s már eléggé normálisnak volt mondható a bemelegítésem. Miután befejeztük az ugrálás, jött a lassú, ismeretlen, latinosabb zene, azaz a salsa. Soha a büdös életben nem táncoltam ilyet, fogalmam sincs arról, hogy ezt eszik-e, vagy isszák. Mindenesetre Calum magabiztosan állt mellettem.
Velünk szemben a tükör volt, így nyugodtan fel tudtam térképezni magamat. A pólóm rendesen átnedvesedett, tele volt sötétebbnél sötétebb foltokkal, a felkontyolt hajam szanaszét állt, az arcomról és a nyakamról pedig patakokban folyt lefelé a sós verejték. Igen, azt hiszem borzalmasan festettem. Sőt, a borzalmas kifejezés pedig még nem is elegendő arra, hogy rendesen elmagyarázza azt, hogy hogyan is nézek ki.
Jobb kezemmel letöröltem a homlokomról a nedves cseppeket, majd minden figyelmemet a mellettem álló táncoslábú srácra szenteltem.
- Figyelj: bal láb előre, majd a jobbat felemeled, és azonnal vissza is teszed, utána pedig a balt visszateszed a helyére. Megvan?
- Többé-kevésbé - feleltem tétován.
Megvártuk, hogy ismét sor eleje legyen, s most már vele együtt eltáncoltam a lépest. Nem volt olyan rossz, sőt, egész jól ment. Ezután megmutatta a hátrafelé lépést is, ami hasonló volt az előbbihez.
- Megpróbáljuk párosan, oké?
Tudtam, hogy nem mondhatok nemet, így inkább meg sem próbáltam ellenkezni. Jobb kezével megragadta a derekam, közelebb húzott magához - de azt már oly annyira, hogy a testünk szinte egybeolvadt. A kezemet automatikusan a vállára helyeztem, mire ő csak elmosolyodott.

- Add ide a kezed - mondta lágyabb hangon.

Elakadt a lélegzetem, a szívem szaporábban kezdett el verni. Annyira máshogy viselkedett, ami miatt elképedtem. Úgy tűnik, hogy ő is úgy van vele, ahogyan én: ha táncolunk, akkor teljesen más emberekké válunk. Olyan emberekké, akiknek a viselkedésük merőben eltér az eredeti viselkedésüktől. 

Talán Calum nem is olyan rossz ember. Talán félreismertem őt. Talán hasonlítunk még más valamiben is. Talán... De nem biztos. 

N E G Y E D I K

Amikor tizenkettőt ütött az óra, azt hittem, hogy majd kiugrok a bőrömből, annyira boldog voltam. Több, mint öt órát szenvedtem végig ebben a próbateremben, a fejem pedig fáj ettől a zenétől. Őszintén, a zene nem rossz. Sőt, kifejezetten fülbemászó és dallamos, ám ha nem lennék ennyire makacs, és nem határoztam volna el, hogy csak azért is nem azt teszem, amit kellene, akkor biztos, hogy felálltam volna a székről, s táncoltam volna. De... makacs vagyok. Túlságosan is makacs. 

A falon lévő órára pillantottam, ami tizenkét óra egy percet mutatott, a táncosok viszont még mindig a beállást próbálták, az öreg banya pedig még mindig teregetett. Tényleg kezdtem sajnálni őket. Luke sose lenne ilyen kegyetlen a táncosokkal, még akkor sem, hogy ha sürgetne az idő. Őket pedig - tudtommal - nem sürgette semmi fontos dolog, sőt, még egy vonat sem tervezte azt, hogy leüti őket. A banya mégis siettette őket és, ha valamit elrontottak, akkor rájuk ordította a csillagos eget is. 

Egyik óvatlan pillanatban, amikor Miss Donovan figyelmét lekötötte a két esetlen ember, felálltam, s kifelé kezdtem szaladni. Az sem érdekelt, hogy két ajtócsapást hallottam - ami annyit jelentett, hogy utánam még valaki becsapta az ajtót -, csak szaladtam úgy, mintha az életem múlna rajta. Nem is figyeltem arra, hogy neki megyek-e valakinek, vagy sem; őszintén, nem is érdekelt. 

A lendülettől belecsapódtam a fából készített óriási ajtóba, amit másodpercekkel később már ki is nyitottam. A fény, amely kintről áradt, szinte megvakított. Néhányat pislogtam, ezzel szoktatva a szemem a világossággal, majd azonnal megiramodtam az utca felé, ugyanis az a bizonyos valaki, aki utánam indult, még mindig követett, és semmi kedvem sem volt visszamenni abba a terembe. 

A környéket nem annyira ismertem, hisz a város azon részében voltam, ahol nem igazán szoktam járni, így az ösztöneimre hallgattam, s elindultam a jobb oldalamon lévő járdán. 

Már nem rohantam, hanem nyugodtan lépkedtem előre, s megpróbáltam szabályozni a légzésemet.

Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy a követőm - aki, természetesen, a titokzatos húzott szemű táncpartnerem volt - még mindig rohant utánam. Pedig már reménykedtem abban, hogy le tudtam koptatni szegénykét. Tévedtem.

Mély lélegzetet vettem, majd ismét rohanni kezdtem. A combjaim már sajogtak, alig bírtam felemelni a lábaimat. 

 - Szállj már le rólam - ordítottam hátra, magamban pedig imádkoztam, hogy ez beváljon. Úgy tűnik, az imáim most sem találtattak meghallgatásra. 

 - Ezt nagyobb benézted, Királylány. Állj meg, még szépen mondom! - szólt vissza a srác, s gyorsabban kezdett el szaladni felém. 

 - Hagyjál békén, húzott szemű! - futás közben megfordultam, s kiöltöttem a nyelvem.

Úgy tűnik, a kis beszólásom rendesen betalált, ugyanis lelassított, arca pedig eltorzult.

 - Kiwi. Érted? Ki-wi - szótagolta, majd ismét rohanni kezdett utánam. 

 - Aha, persze. Meséld be magadnak, hogy az, de mindenki tudja, hogy mégsem - nevettem fel kínosan, a kelleténél talán egy kicsivel hangosabban. 

Hangosan felmordult, ami egyet jelentett: felhúztam az agyát. Ebből pedig az következik, hogy még gyorsabban kell futnom, mivel a srácot annyira felhúztam, hogy sokkal gyorsabban kezdett el szaladni, mint azelőtt.
Két utcán át szaladtam teljes erőbedobással. A torkom kiszáradt, a tüdőmben is éreztem azt a szúró érzést, ami miatt minden részem sajogni kezdett. Ennyit még sosem futottam egyhuzamban. Hátra fordítottam a fejem, s örömmel tapasztaltam, hogy a srác még mindig a nyomomban volt, sőt, majdnem utolért. Az arcom égett, kapkodtam a levegők után, de tovább vánszorogtam.
Épp befordultam az egyik sarkon, amikor valaki megragadta a kezem, s behúzott az ottani sikátorba. Visítottam volna, de egy hang sem jött ki a torkomon, helyette valami furcsa, alig érthető nyöszörgés hallattam. Az ismeretlen befogta a szám, s addig vonszolt, ameddig egy óriási szemetes láda takarásába nem kerültünk. Kapálódzni kezdtem, de a szabad keze - az, amelyikkel nem a számat fogta be - lefogta a kezem, s annyira megszorította, hogy szinte mozdulni sem tudtam. Így maradtam annál a megoldásnál, amelyik maradt: hosszú ujjaiba haraptam, ami miatt felmordult.
Hé, na álljunk meg egy pillanatra!
Ez a morgás ismerős volt.
Ezt a hangot hallottam már valahol.
 - A francba, Debbie! - motyogta a fülembe.
Hangja érzéki volt, de érződött rajta az idegesség is.
 - Luke - nyögtem ki kissé meghökkenve.
A srác ismét felmordult. Elvette a kezét a kezemről, majd a derekamra helyezte azt. Fájós kezével oldalra döntötte a fejemet, ezzel felkínáltam neki csupasz nyakam, amit annyira szeretett. Lassan lehajtotta a fejét, s ajkát végighúzta hófehér bőrömön. Hasamban ismét átvette az uralmat az az ismerős, jóleső bizsergés. Foga hegyével óvatosan megérintett egy bizonyos pontot, majd szívni kezdte azt. Luke imádott megjelölni. Megszerette mutatni mindenkinek azt, hogy az övé vagyok. Ez egy elégé fura gesztus volt tőle, sőt, néhány ember ezt még visszataszítónak is találja, ettől függetlenül nekem tetszik. Tetszett, hogy kisajátít.
 - Hallgass - csitított, amikor lépéseket hallottunk.
Ezt a kérését viszont nem tudtam betartani, ugyanis még mindig a nyakamat kényeztette, ami miatt egy jóleső sóhaj hagyta el a számat.
Hallottuk még a kiwi srác szitkozódásait, ám néhány perc múlva azok is elhalkultak. Luke engedett a szorításán, majd el is engedett. Szembefordultam vele, s mélykék szemeibe néztem.
 - Mit keresel itt? - kérdeztem tőle.
Luke még sosem jött utánam sehová. Nem mintha olyan sokat lennék tőle távol, hisz az időm nagy részét vele és a csapattal töltöm, s van, hogy csak aludni megyek haza. De ez akkor is fura, mégis kedves gesztus volt tőle.
 - Jett mondta, hogy elvonszoltak abba a kócerájba. Én meg, gondoltam, kiszabadítalak onnan, De, úgy tűnik, erre már magad is képes voltál - mosolyodott rám.
 - Szóval ki akartál szabadítani? - incselkedtem vele.
Két kezem a nyaka köré fontam, s közel hajoltam hozzá.
 - Terveim között szerepelt - vágott vissza.
Óriási tenyerével a fenekembe markolt, ami miatt egy kicsit megugrottam, így még közelebb kerültem hozzá. Tekintetemet az övébe fúrtam, s ajkaimba haraptam - így állhattunk ott egy ideig, és így figyeltük egymás minden egyes mozdulatát. El is feledkeztünk az időről. Csak Ő volt ott, és Én. Már épp hajoltam volna oda hozzá, hogy ajkát betapasszam a sajátommal, de ő megrázta a fejét. Szemszíne megváltozott; tengerkék íriszei most sokkal sötétebbek voltak, amitől megijedtem. Ilyen még sosem volt. Luke megköszörülte a torkát, majd egy kicsit eltolt magától.
 - Mennünk kell. Egytől egy utolsó próba, utána pedig nekivágunk a megbízásnak.
Aprót bólintottam, majd hagytam, hogy megragadja a kezem, s magával vonszoljon. Nem akartam kimondani, hogy ez a tette rosszul esett. Csak egy csókra vágytam. Egy édes, mámorító csókot szerettem volna Tőle. Arra vágytam, hogy ismét megremegjen a lábam attól, hogy az ajka súrolja az enyémet. A hasamban őrült pillangókat akartam tudni, amelyek Luke duzzadt szája miatt keletkeznek odalent. Úgy tűnik, mindezeket Tőle már sosem fogom megkapni.
Szinte észre sem vettem, hogy már a próbateremnek használt helyhez értünk. Arra sem figyeltem, hogy Luke mit magyaráz, mivel úgy is tudtam a menetrend minden egyes pontját, hisz a megbízások mindig ugyanabban a menetrendben történnek.
És, hogy mi is az a megbízás? Egyszerű, és mégis olyan bonyolult. Legszívesebben letagadnám az egészet. Tudom, nem szép tőlem, hisz többé-kevésbé ebből jön a bevétel, és így ki tudjuk fizetni a bérbe vett helyet. De ez akkor is... borzalmas.
A megbízóink általában nagy cégek vezetők - leginkább éttermeké vagy szórakozó helyeké. Ők pedig arra kérnek, hogy... hogy romboljuk le a konkurenciát. Azaz tegyük tönkre az ellenségeinek az éttermét, avagy szórakozó helyét.
Fogalmam sincs, hogy mikor kezdődött ez, viszont az biztos, hogy már nagyon meguntam. Tudtam, hogy azokba a helyekbe, amelyeket leromboltunk, időt és pénzt fektettek. Milyen dolog az már, hogy mi azt csak úgy tönkre tesszük? Jó, oké, kapunk érte pénzt, de ez akkor is baromság. Azok az emberek nem érdemlik meg azt, hogy ezt tegyük azzal, amit ők olyan szépen felépítettek. És ezt meg is mondtam Luke-nak, amiből persze egy hetes ne-érj-hozzám szünetet tartottunk.
Fél óra elteltével már mindannyian egy mikrobuszban ültünk, talpig felöltözve olyan ruhába, amitől senki sem ismerhet fel.
 - Felkészültetek? - kérdezte Luke, majd végignézett mindenkin.
Olyan ez, mint a bankrablás. Itt is olyan pénz a tét, amit nem érdemlünk meg, de azért megkapjuk, mert megtettünk valami mocskos dolgot.
Luke kinyitotta a furgon ajtaját, majd mindenki kiszállt, s megindultunk a cukrászda felé. A bemenetelünk filmbe illő jelenet volt: Luke ment elől, én és Jett voltunk a hátánál, mögöttünk pedig a többiek sorakoztak fel. Luke egy mozdulattal kinyitotta az ajtót, majd bementünk. Kevesen voltak az asztaloknál, mondjuk ezt a nagy melegnek volt köszönhető. Amikor a pincérek megpillantottak minket, ahogyan fekete szerelésben elfoglaltuk a szabad teret, megrémültek. Mondjuk, én is megrémülnék magunktól. Mi tagadás, borzalmasan festettünk. Mint a bankrablók, csak fegyverünk nem volt.
Luke elnevette magát, ami a jel volt: kezdődhetett a rombolás. Leginkább az asztalokat borítottuk fel, tányérokat, üvegből és kerámiából készült edényeket és poharakat törtünk, rugdostuk a bútorokat... Egyszóval romboltunk.
Mindenki el volt foglalva, így csak én álltam ott tehetetlenül. Megindultam az egyik asztal felé, ám ahogy megpillantottam, hogy kik ülnek ott, ledermedtem.
Ó, a pokolba!
A jó büdös francba!
A kiwi és a csoporttársai.
Ez csakis az én nagy szerencsémnek volt köszönhető.
De nem rettenhettem meg. Oda kellett mennem, s tennem kellett a dolgom.
Megálltam az asztal mellett, s megvillantottam egy édes vigyort. Hozzá akartam kezdeni a megfélemlítésnek és a rombolásnak, de az én drága kiwi haverom meggátolta a tervemet. Keze felém lendült, s egy mozdulattal eltávolította a szememet takaró, farsangi maszknak szánt valamit. Az ott ülők lélegzete elakadt, a kiwi is megdöbbenve vizslatott.
 - Menj a francba, húzott szemű! - morogtam dühömben, majd elkezdtem kifelé rohanni.
Nem érdekelt Luke ingerült hangja, csak rohantam előre, és csak előre. Ilyen még sosem történt velem. Sosem lepleződtem még le. Sőt, a csapat sem. Csak én lehetek ennyire szerencsétlen balfasz, hogy elrontsak egy olyan akciót, amelynek minden percét alaposan áttanulmányoztam. Emiatt pedig rohadtul nagy bajba fogok kerülni.
Oldalra pillantottam, ahol egy tömbház állt. Tudtam, hogy a kiwi még mindig követ, így csak ez az egy megoldás maradt. Miután már a ház falának voltam dőlve, kifújtam a benntartott levegőt. Ez ma már a második maraton-féleségem, és kezdem azt hinni, hogy a fentiek ma nagyunk utálnak.
Ekkor minden olyan gyorsan történt: az egyik pillanatban még levegőért kapkodtam amiatt, mert teljes mértékben kifáradtam, a másikban pedig kinyílt az ajtó, a harmadikban pedig már a kiwi állt előttem. A kezével megragadta a vállam, s a falnak szegezett; esélyem sem volt menekülni. Bár már energiám sem volt rá.
Ő is lihegett, a testéből pedig forró, szinte perzselő levegő áramlott.
 - Megvagy - lehelte az arcomra.
Kellemesen mentolos lehelete volt. A homlokán felfedeztem néhány izzadságcseppett, egy-kettő pedig az arcán is lefolyt.
 - Nem tudom, hogy ki vagy te... De ez ebben a pillanatban nem is lényeg - kezdett neki szakadozottan, még mindig levegő után kapkodva. - De sok megbeszélnivalónk van. Legelsőnek is: kompromisszumot ajánlok. Szerintem te is a tudatában vagy annak a ténynek, hogy emiatt lecsukhatnának. Nem ez az első eset, gondolom, így nem kapnátok felfüggesztettet, hanem minimum három évet, ami hát, valljuk be, kibaszott sok. Neked pedig szar lenne a börtönbe, tekintettel arra, hogy ott perverz pöcsfejek vannak, te pedig egy dugnivaló kislány vagy - sosem hallottam még kiwit ilyen nyersen beszélni. Nem mintha sokat társalogtunk volna a mai nap, de ez akkor is váratlan és döbbenetes volt. - Tehát, ha azt szeretnéd, hogy ne adjalak fel téged és a drágalátos bandádat, akkor a következőt kell tenned: holnaptól kezdődően táncolnod kell velem, és ketten - amelybe te is beletartozol - fel fogunk készülni a közelgő versenyre, ami nekem és az egész társulatnak baromi fontos. Értve vagyok? Vagy... - ezzel pedig az ajtó felé biccentett, jelezve, hogy bármikor elmehet a kapitányságra feljelentést tenni.
Mélyet sóhajtottam. Tulajdonképpen nem sokat gondolkoztam, mivel hát nem volt min. Ez volt az egyetlen választásom, mivel hát nem akarok bajba kerülni, és a csapatot sem akarom cserben hagyni. A csapat a mindenem, sosem vallanék ellenük és sosem tennék nekik keresztbe.
- Rendben - nyögtem ki nehezen.
 - Rendben? - kérdezte kissé döbbenten.
- Rendben - ismételtem meg magam. Nem igaz, hogy ilyen érthetetlen ez a srác. 
- Holnap kezdünk - ezzel ellökte magát tőlem és a faltól, s megindult kifelé. Alig ért az ajtóhoz, visszafordult. - Calum vagyok. Calum Hood. És nem húzott szemű, hanem kiwi - ezzel pedig végképp elhagyta a tömbházat. 

H A R M A D I K

> C S O P O R T < CSATLAKOZZATOK^^

 Percekig lehettem a falnak dőlve, s figyeltem azt, ahogyan Miss Donovan parancsokat osztogat a csontvékony táncosoknak, akik alig bírják teljesíteni a vén banya akaratát. Néhány velem egykorú lány arcára kiült a fáradság és a fájdalom, emiatt pedig már azon voltam, hogy ellököm magam a faltól, odamegyek a banyához és leordítom a fejét. Kezdtem a táncosokat megsajnálni... Kár, hogy csak kezdtem. Azért az mégiscsak fura lenne tőlem, egy utcai táncostól, nem igaz? 

 Értelmes gondolatmenetem az ajtó nyitódása zavarta meg. Mivelhogy a falnak voltam dőlve, és az ajtótól nagyjából két méterre lehettem, nem láttam a bejövő srácot - mivelhát, hátulról eléggé fiúsan nézett ki... bár meglehet, hogy megint megtéveszt a szemem, és ő igazándiból egy rövid hajú csaj. 

Egy laza mozdulattal becsapta maga mögött az ajtót, s tett egy lépést előre. A zene abban a pillanatban megállt, amint Miss Donovan megpillantotta az újonnan érkezőt. 

 - Késett - köpte oda a banya, hangja pedig tele volt megvetéssel.

 - Dugó volt - rántotta meg a vállát a fiú.

  Hölgyeim és Uraim, tisztelettel és mély alázattal kijelenthetem, hogy ő egy pasi. És nem, nem csak a szexi, rekedtes, férfias hangjából állapítottam meg, hanem abból, ahogyan Miss Donovan felém mutatott és a srác megfordult. Ott állt velem szemben, teljes életnagyságban. És amikor azt mondtam, hogy nagyságban, akkor komolyan is gondoltam. Több, mint 180 centi magas volt, bár, szerintem sokkal közelebb áll a 190-hez. Az én alacsony, alig 170 centimmel törpe vagyok az ő szemével nézve. Dús, barna haja volt, amelynek a hosszúsága miatt néhány tincs a homlokára omlott, barna szeme pedig csillogott az irritáló neonfényben, amely a mennyezetre felszerelt égőkből áradt. Borostája is volt; nem nagy, épp csak az állán egy kevés feketés-barnás folt, ami miatt még szexibbé vált a kinézete.

  Kíváncsian nézett végig rajtam, ha lehetséges, akkor a lábujjamtól a fejem tetején lévő, alig látható hajszált is alaposan megvizsgálta. Égető tekintete volt, szinte felperzselte hófehér bőrömet. Ekkor a tekintete kíváncsiból utálkozóra váltott, ami miatt azonnal unszimpatikussá vált a szememben. Ő is csak ugyanazt gondolja, mint a többi ember: huligán vagyok. Persze, az ő helyében én is ugyanezt mondtam volna magamra. De azért egy kicsit mégiscsak a szívembe vájt ezzel a tekintettel. Annyira megvető volt, annyira utálkozó, hogy legszívesebben egy mozdulattal pofon vágtam volna. De az az ütés nem olyan lenne, mint amilyenre számit; nem vagyok gyenge. Bár egyik karomra sem halmozódott fel az izmom, de akkor sem vagyok védtelen. Amióta Luke-al és a csapattal járom a várost, azóta megedződtem. Tulajdonképpen mindez Luke-nak köszönhető, ugyanis minden táncosnak, aki tagja a csapatának, létrehozott egy bizonyos menetrendet: hetente több kilométert kell futni és a fitnesz termet sem kell elkerüljük. Mindezt azért, hogy legyen energiánk olyan mutatványokhoz, mint amilyent az éjjel is végrehajtottam.

 - Mindenki csak a dugóval jön - Miss Donovan érces, méltatlankodó hangja zavarta meg elmélkedésemet. - Mindegy. Mint tudja, Miss Nevins-nek eltört a lába, ezért új partnert fog kapni. Miss Welner fog önnek segíteni... bár ahogy elnézem, inkább maga kéne segítsen neki... - a nő hümmögött, mire csak elfintorogtam. Hülye banya. - Tehát, Miss Welner lesz a párja a közelgő versenyen. Sok sikert hozzá - ezzel sarkon fordult, s visszament a zenelejátszóhoz. 

Hülye, hülye banya! Miféle verseny? És, miért is kéne segítsen nekem? Mi vagyok én, valami szerencsétlen, ritmus érzékkel egyáltalán nem rendelkező nő? Egyszer kerülne a karmaim közé az a megátalkodott nőszemély, és én esküszöm...

Ám akkor talált el a felismerés nyila, amikor ismét elindult a keringő zenéje, az ismeretlen pedig kérdőn nézett rám. 

Aha, tehát: táncolnom kell. Ez menne, hisz én is táncos vagyok... de nem ilyen. Nem, semmiképp sem fogom habos-babos, a szivárvány minden színében pompázó ruhában illegetni magam csak azért, mert ennek a jóképű, szexi pasinak úgy áll fel. Nem! Én nem vagyok olyan! Makacs vagyok, és nem fogok senkinek sem behódolni amiatt, mert anyámék bedugtak ebbe a ketrecnek sem nevezhető romhalmazba. Nincs az az Isten, aki miatt keringőzzek ezzel az emberrel! Soha. SOHA. S-O-H-A.

 - Táncolni is fogunk, vagy csak meredsz magad elé, mint valami zakkant? - kérdezte mogorván az előttem álló pali.

Igen, jól emlékeztem, a hangja túlságosan is szexi. És ez probléma. 

 - Én? Veled? Ugyan már! Semmi pénzért sem - nevettem fel kínomban.

Karba tett kézzel dőltem vissza a kényelmesnek sem nevezhető kemény falnak, majd ugyanilyen vigyorral figyeltem minden egyes reakcióját. 

Legelsőnek is: eltorzult az arca; de az már oly' annyira, hogy nevetséges volt. Ha nem lett volna bennem annyi makacsság, mint amennyi van, akkor biztos nevetek rajta. De nem tettem. Nem adtam meg neki azt az örömöt. 

Mindezután összeszűkült a szeme; ekkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy ő vajon milyen nemzetiségű? Koreai, kínai, esetleg japán? Nem tudom, mindenesetre ilyen kinézettel teljes mértékben arra gondoltam, hogy ő közel-keleti. 

Ezek mellé egy olyan fintort is villantott, ami miatt ténylegesen csak egy vékonyka, alig látható hajszál választott el attól, hogy annyira elnevetem magam, hogy teljes mértékben elmebetegnek néznek. Bár nem igazán álltam azoktól messze. Az elmúlt két perc alatt már annyira visszatartottam a nevetést, hogy az ajkamba kellett harapnom, ami biztosan, hogy gusztusos látványt nyújthatott a körülöttem lévő embereknek. 

 - Miss Welner, vagy hogy a francba hívják magát - lépett egyel közelebb. 

Hú! De ez ténylegesen, egy orbitálisan nagy HÚ! Csokoládébarna szemei voltak. Nem az a megszokott kék, amelyet mindig lestem a pasikban, hanem az a mély, már-már fekete csokoládébarna. És, azt kell, hogy mondanom, dögös volt. Ideges és dögös. Pedig csak két perce ismerem őt, és már sikerült felhúznom az agyát. Ha most nem lennének itt, biztos, hogy vállon veregetném magam - ezzel is igazolva azt, hogy teljes mértékben hülye vagyok.
 - Vagy önszántából bevonszolja a seggét a tánctérre, vagy a vállamra veszem, és úgy megy be. Mindkettő kedvez nekem, sőt, a második talán még jobban - egy apró, alig észrevehető, pajzán vigyor lapult meg az ajkán... Jellemző. -, ettől függetlenül mindkét esetben táncolni fog - fejezte be.
  Mélyet szippantottam a kissé rőkönyös levegőből, s meg kellett állapítsam, hogy nem csak az került bele az orrjárataimba. Mr. Anonymous kábítóan édes, férfias illata is vegyült ezzel a penészes levegővel. Ami hát... nem jó.
 - Nehogy már maga mondja meg, hogy mit kéne tegyek, rendben? Nem önszántamból döntöm ezt a falat, tehát elégedjen meg azzal, hogy itt rontom a levegőt, rendben? - vágtam vissza, s igyekeztem, hogy egy csepp gyengeséget se mutassak előtte.
Ha már magázódik, akkor én miért ne tehetném? Kissé fura, sőt, kellemetlen is számomra, hisz, így, kinézetből megállapítva, alig lehet pár évvel idősebb nálam. De még így is gyenge voltam. Nem tudom, hogy miért, egyszerűen csak gyengének éreztem magam a közelében. Ő pedig túlságosan is közel volt hozzám. Már-már érintkeztünk. A testéből áradó hő pedig égető érzést keltett a testemben.
 - Rendben - válaszolta, mire meglepődtem.
Rendben? Akkor hát... rendben.
Ezután nem is figyeltem rá. Elég volt nekem az, hogy kitaláljam azt, hogy hogyan is fogok innen kiszabadulni. Észrevétlenül benyúltam a zsebembe, s kihalásztam onnan a telefonomat. Gondolkodtam azon, hogy vajon kinek is küldhetnék üzenetet, végül pedig Jett-re esett a választás, ugyanis biztos vagyok benne, hogy Luke másnapos, ilyenkor pedig nem szeretik, ha zaklatják őket telefonon.
"Kések próbáról. Nem tudsz elugrani értem?"
"Luke ideges. Merre vagy?"
"Anyámék kitaláltak valamit. Miss Donovan Tánciskolája, vagy valami ehhez hasonló. Mindenesetre, aki jön, az siessen. Kezdek bekattanni a sok elit között."
"Képzelem. Viszont a város másik végén vagyok. A próba meg csak délután kezdődik. 12-ig kibírod?'
"Ha nagyon muszáj. De ha begyogyózok, a te lelkeden szárad.''
"Igenis, asszonyom, sietek."
Elnevettem magam. Jett mindig is humor herold volt, s ez most, hajnalok hajnalán sem volt másképp. És nevetnem kellett. Bár, ki nem nevetve?
Saját kérdésemre a válasz: Miss Donovan.
Csípőre tett kézzel állt meg előttem, arcára pedig egy csúnya fintor ült ki.
 - Parancsol? - kérdeztem illedelmesen.
 - Azért jött ide, hogy táncoljon, most mégis... - ám a szavába vágtam.
- Nem. Azért jöttem ide, mert az őseim azt akarták. Nincs kötelességem itt lenni, de mégis megteszem. Tehát örüljön, hogy a csapata körül végre mozog egy normális agysejtekkel rendelkező ember is.
 - Ne merjen visszabeszélni, maga szégyentelen! - rivallt rám, s Isten bizony, megremegett az ablak. - Ameddig itt van, azt teszi, amit én mondok! Megértette? A maga apja és anyja nem azért hozták ide, mert otthon rontaná a levegőt...
 - Amúgy de - suttogtam alig hallhatóan, ám épp annyira hangosan, hogy ezt a banya is meghallhassa.
 - ... tehát ne döntse a falat, mert az nem fog kidőlni!
 - Pedig eléggé porladozik - vigyorogtam rá, de még mindig nem mozdultam.
Puffogva lépett egyet hátra, de még mielőtt megfordult volna, biccentett a mellettem álló, még mindig ismeretlen srácnak. A fiú gonoszkásan elvigyorodott, majd egy mozdulattal a vállára kapott, s a tánctér közepére vitt, ahova aztán ledobott. A fenekem egy óriási csattanással ért földet.
A többi táncos nevetni kezdett, az arcom pedig égett, mint a parázs.
Harc? Hát akkor legyen harc, Mr. Anonymous. 

M Á S O D I K

Kissé remegve léptem be abba a házba, ahol már több, mint tizenhét éve élek. Tudtam, hogy mi fog most következni; tudtam, hogy anyáék rám fogják ordítani a csillagos eget is. Sokszor maradtam már ki estére; olyan is volt, hogy haza sem jöttem, mert Rorry-nál aludtam. Persze ezt sosem díjazták, sőt, azt sem, hogy ilyen kicsapongó életmódot élek. Mindig is elítéltek amiatt, hogy az utóbbi két évet nem az iskola padban, hanem inkább az utcán töltöttem. Bár, mit is várnak? Tizenöt éven keresztül bezárva tartottak, sehova sem engedtek el. Különórákról különórákra jártam, minden versenyre jelentkeztettek. Ebből pedig már nagyon elegem volt. Folyamatosan dolgoztam azért, hogy megfeleljek nekik. Bármennyire is fárasztó volt és nehéz, megcsináltam. Addig bírtam. Az a sok idő, amit az irányításuk alatt éltem meg, szörnyű volt.

Tizenöt voltam, amikor ennek az időszaknak vége szakadt. Akkor elkezdtem gondolkodni azon, hogy vajon ez jó nekem? Szeretek-e így élni? Ekkor döbbentem rá, hogy egyáltalán nem.

Gondolat menetemet az ajtó hangos csapódása szakította félbe. Apa ideges volt, ami számomra egyáltalán nem jelent jót.

- Deborah Welner! Azonnal magyarázatot követelek! Mégis hogy a pokolban merészelsz te ilyenkor hazajönni? Hol voltál? - kezdett el üvölteni velem.

- Szórakozni voltam, apa - rántottam meg a vállam hanyagul.

Nem ez az első eset, hogy leordítanak azért, mert későn - jelen esetben korán - érkeztem haza. Megszoktam a "hogy merészeled" szövegeket, sőt, ha kell, már fejből is el tudom mondani.

- Ez nem válasz, kislányom! - csattan fel anyám is.

Felé pillantok. A szokásos, hófehér, selyem anyagú hálóinge volt rajta, haja zilált, kócos. Ő is dühösen méregetett, bár a tekintete sokkal lágyabb volt, mint az apámé.

- Szórakozni voltam a barátaimmal. Tudjátok, mint a legtöbb hozzám hasonló tinédzser - vágtam oda flegmán.

Este... vagyis inkább már reggel volt, fáradt voltam és semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy a szent prédikálásukat hallgassam. Elegendő volt nekem annyi, hogy rettenetesen zúgott a fejem.

- Nem, kislányom, nincs igazad. A hozzád hasonló tinédzserek nem bulizni járnak, hanem már pénzt keresnek, és keményen készülnek az érettségire. Segítenek a szüleiknek, takarítanak, táborokba járnak, esetleg... mondom ESETLEG elmennek egy pár napos fesztiválra. Oda is csak felügyelettel, nehogy véletlenül alkohol jusson a  szervezetükbe. És te mit csinálsz? Semmit, édes lányom, az ég világon semmit. Királylány módjára éled az életed, szórod a pénzt, kimaradtál az iskolából, s egy olyan bandához csapódtál, akinek a nevéről még a sivatagban is hallottak - sorolja apám.

Ez már kezd fárasztó lenni. A szemhéjaim kezdték felmondani a szolgálatot.

- Ez ellen tennünk kell valamit, Deborah - szólal meg anyám is. - Túlságosan is elvetetted a sulykot, kislányom.

- Oh, és milyen messzire dobtam? - vágtam vissza kissé szarkasztikusan.

- Ne szemtelenkedj, királylány - emelte fel a hangját apám. - Menj, zuhanyozz le, utána pedig gyere enni! Most! És nehogy elaludj, mert úgy, ahogy vagy, rángatlak ki a szobádból és viszlek el - mordult rám.

- És mi lesz? Bezársz valahova vagy mi? - nevettem fel kínomban.

- Rosszabb, királylány. Sokkal, de sokkal rosszabb - motyogta alig hallhatóan.

Anyám még motyogott valamit, de már nem hallottam tisztán. Elsétáltam a szüleim mellett, és felmentem az emeletre. A szobámba érve megpillantottam az ágyam: ugyanúgy állt, ahogyan a reggel hagytam. A vastag takaró összegyúrva feküdt a párnám mellett, az egyik sarka lelógott az ágyról; a lepedő összegyűrődött. Annyira hívogató volt. Szívesen beledőltem volna, s már csak egy másodperc kellett volna ahhoz, hogy mély álomba merüljek. Elmenekülhetnék a gondoktól, s ismét táncolhatnék.

De ezt az álmomat nem valósíthatom meg. Illetve még nem. Majd, ha hazajöttünk a... onnan, ahová apám el akar ráncigálni. Lehunyt szemmel közelítettem meg az óriási szekrényemet, kinyitottam annak legfelső ajtaját, s kivettem onnan két nagyobb törölközőt. Ezután az egyik alsó fiókban kezdtem el turkálni, s kivettem onnan egy csipkés bugyit és a hozzátartozó melltartót.

Félig lehunyt szemmel közelítettem meg a fürdőmet, átléptem a küszöböt, s bezártam az ajtót. A magammal hozott darabokat ledobtam a szekrényre, majd vetkőzni kezdtem.

Egyáltalán nem volt kedvem beállni a zuhany alá azért, hogy leáztassam magamról az éjszaka nyomait. Alvásra van szükségem, mégpedig rengetegre. Ezt az ötletet viszont át kell tegyem délutánra; ez pedig egyáltalán nem kedvez számomra.

Bemásztam a zuhany kabinba, s becsuktam magam után az ajtót. Felnéztem a zuhany rózsára, lehunytam a szemem, majd megengedtem a forró vizet. A kosz, mihelyst víz érte fáradságtól remegő testem, valósággal lefolyt rólam. Biztos voltam benne, hogy ha kinyitom a szemem, akkor látom, hogy a fáradság, a kosz és az éjszaka lefolyik rólam, helyét pedig a frissesség vette át. A kezembe egy adag sampont nyomtam, amit aztán a hajamba dörzsöltem el. Miután a vastag hab réteget leöblintettem a fejemről, kimásztam a forró zuhany alól. Az egyik törölközőt magam köré tekertem, míg a másikkal megtöröltem vizes hajamat. Felvettem az alsóneműimet, majd visszamentem a szobámba.

Az órámra pillantottam, ami már negyed hetet mutatott. Egy sóhajtás kíséretében elvánszorogtam a szekrényemig, s elővettem onnan egy fekete ujjatlant, valamint egy hosszú, lazább nadrágot. Mindezeket a ruhadarabokat ledobtam az ágyamra, s a szekrényemhez léptem. Kivettem a hajszárítót, bedugtam a konnektorba, s elkezdtem szárítani a hajam - ezzel is egy fülsiketítő zajt csapva a ház többi tagjának. Ismét csak kötelezni akarnak valamire, és ha nem teszem meg, akkor ki tudja, hogy még mit találnak ki nekem. Így is elegendő most az, hogy hajnalok hajnalán, több, mint huszonnégy órája talpon vagyok, őrült táncolás, szórakozás után elmenjek az én édes, drága, kedves, szerető szüleimmel a fene tudja, hogy hova.

- Királylány, kész vagy már? - kopogtat apám.

Hangja semleges volt, siettető.

- Nem - válaszoltam nemes egyszerűséggel, miután kikapcsoltam a hajszáritót.

Kihúztam a konnektorból az eszközt, majd visszahelyeztem a helyére. Átfésültem a hajam, majd ketté osztottam, s befontam. Egy fekete kalapot nyomtam a fejemre, majd megragadtam a napszemüvegem, s levánszorogtam a konyhába.

Ó, igen, most jött az a prédikáció, amely keretén belül anyuék elmagyarázták, hogy az öltözékem hasonlít ahhoz, amit egy utcasarkon élősködő plasztikbaba visel. Értelmetlen arckifejezéssel vizslattam őket, s vártam, hogy befejezzék.

- Lehiggadtatok? - kérdeztem szárazon, amire csak két dühös szempár volt a válasz. - Szuper.

Ezzel lendületet vettem, majd ledobtam magam az egyik székre és hozzáfogtam a reggelinek. Anyáék szúrós pillantása most sem hagyott cserben, minden egyes mozdulatomat lesték.

- El fogunk késni - motyogta apám, miközben megpöckölte karóráját.

- Mégis honnan? - horkantok fel.

- Majd meglátod - vetette oda félvállról anyám, majd bement a nappaliba.

Szemforgatva ittam meg az előttem lévő pohárból a vizet, felálltam a székről, s a cipős polchoz léptem. Elvettem onnan az egyik kedvenc teniszcipőmet, a lábamra kaptam, s megálltam az ajtó előtt. Idegesen dobogva vártam, ameddig a szüleim is megérkeztek. Mintha az előbb azt mondta volna, hogy késésben vagyunk, errefel ők több, mint tíz percet azzal töltöttek el, hogy átöltözzenek. Anyámon egy vérvörös kosztüm volt, s egy kicsit sem szép kalap. Úgy tűnik, az ízlésemet nem tőle örököltem... de nem is apától. Ugyanilyen úri öltözetben volt, nyakkendője feszesen állt, fekete cipője pedig csillogott, ahogyan a villanyból a fény rásütött.

- Indulhatunk - mondta apám egy mosollyal az ajkán.

Ez a sejtelmes mosoly... Vajon mit találhatott ki? Sosem jó, ha így néz, és ha egy ilyen mosoly van az ajkán. Már az is furcsa, hogy hajnalok hajnalán el akar hurcolni ki tudja hova, s nem akar elmondani semmit. Sosem vezet jóra, ha ennyire titkolódzik. Amikor legutoljára így vizslatott, akkor három hétre egy cserkésztáborba záratott, ahonnan esélytelen volt a menekülés. Még mindig a rémálmaim közé tartoznak azok a napok, amikor egyedül, összekuporodva a koszos, dohos földön remegtem, s vártam, hogy elmúljon a vihar. A faház falai vékonyak voltak, szinte minden dörgésre és villámcsapásra beleremegett az egész épület.

Kirázott a hideg, ahogy visszagondoltam arra az emlékre. Lehunytam a szemem, a légzésem és a szívverésem megpróbáltam szabályozni. Miután sikerült valamelyest lenyugodnom, a visszapillantóba néztem. Apám félszemmel figyelt engem. Nem túl látványosan, de figyelt. Ez pedig kezdett megőrjíteni.

- Megérkeztünk - szólt anya, miután apám leállította a motort.

- Fantasztikus - motyogtam félszájjal.

Kiszálltam az autóból, majd mentem anyámék után. A parkolóból kiérve egy óriási épülethez értünk. Nagyjából három emeletnyi magas volt, a fala hófehér, egyetlen egy sötétebb folt sem volt rajta. Egy óriási kapu volt az épület közepén, amely fölött óriási betűkkel csupán ennyi állt: " Miss Donovan Tánciskolája".

Amint elolvastam az utolsó szót, az állam hallhatóan a földön koppant. Mégis mi a fenét keresek én itt? Nekem nem kell tánciskola, hisz már amúgy is tudok táncolni. Minek nekem tanítani? Nagyon is jól megvagyok Luke-al és a csapattal.

- Ez meg mégis mi a jó fene? - kérdeztem felháborodva, tekintetemmel pedig anyámékat pásztáztam.

- Kicsim, ne aggódj, mindjárt mindent megtudsz - mosolyodott rám anya, tekintete pedig lágy volt, megnyugtató.

- Én most akarom megtudni! Ebbe az épületbe én be nem teszem a lábam! - hátráltam meg tőlük.

- Királylány! Ha öt másodpercen belül nem teszed be a lábad azon a küszöbön, én esküszöm, hogy a biztonságaik fognak becipelni, aztán pedig odakötöznek egy székhez. Ne akard, hogy mindezt megtegyem, mert tudod, hogy képes vagyok rá - vicsorgott rám apám. 

Két másodperces gondolkodás után rájöttem, hogy szívesebben utaznék egy dagadt hapsi vállán. Abban biztos vagyok, hogy el tudnék rajta aludni, és akkor már senki sem zavarhatna. De ha mindezt megtenném, akkor apám haragja a hatszorosára nőne, és talán bezáratna egy apácákkal teli templomba. Ezt pedig nem kockáztathattam meg. 

Fújtatva kezdtem utánuk lépkedni. Apám arcára egy diadalittas mosoly került, s boldogan karolta át anyámat. Legalább ők boldogak. 

Belépve az épületbe minden bézs volt. De tényleg. A falak, a bútorok... egyszerűen minden. Csak azon csodálkozom, hogy az emberek felöltözhettek színes ruhába. Ezek az emberkék engem nagyon jól megnéztek. Majdhogynem kiesett a szemük. Gondolom a külsőm miatt tették. Talán nem megszokott errefelé az ilyen laza, teljesen fekete ruha viselése. 

Most már csak az a kérdés, hogy én mit keresek itt? Abszolút nem illek ide, és nem csak a külsőm miatt. Ezek biztos apuci kedvenc gyermekei, akik még mindig abban a ketrecben vannak, amit a szüleik építettek nekik. Én pedig... Én pedig már kiszabadultam onnan. És nem tervezem a visszamászást. 

- Erre gyere - biccentett anyám az óriási lépcső felé. 

Egy óriási hófehér lépcső vezetett a második emeletre. A korlátra téve a kezem kezdtem el felfelé lépkedni. Minden egyes lépcsőfok után úgy éreztem, mintha a szívembe egy kést dobnának. Ez egy tánciskola. Itt mindenki más. Kivétel vagyok. Mi a fenét keresek itt? 

A lépcsőfokoknak vége szakadt, másodpercekkel később pedig megálltunk egy ajtó előtt. Apám a kilincsre helyezte a kezét, de még mielőtt bekopogtatott volna, felém fordult.

- Felkészültél? 

- Nem - válaszoltam nemes egyszerűséggel.

Apám morgott egyet, majd kopogott, végül benyitottunk. Elsőnek hat, tőlem pár évvel idősebb fiatalt pillantottam meg. A lányok hófehér tornadresszt viseltek, hajuk pedig egy feszes kontyba volt fogva. Hangos zenére táncoltak, mind a három pár ugyanabban a másodpercben tette a lábát egymás után. Majdhogynem egyszerre lépkedtek. 

Ezután pillantottam meg a táncoktatót. Földig érő barna szoknyát viselt, fekete blúzt, egyre csak fehéredő haját pedig egy kontyba fogta. Ujját ütemre mozgatta a levegőben, közben pedig hangosan azt mondogatta, hogy "egy - két - há, egy - két - há''.

- Késtek - szólalt meg a nő, miután megállította a zenét.

- Csak a forgalom... - nyilatkozta apám kissé kínosan.

Forgalom, mi? Nem is tudom, hogy kinek kellett még fél óra, hogy elkészüljön...

- Ő a lány? - mutatott felém.

Apám csak bólintott. A nő felém lépkedett, körbejárt. Egy hirtelen mozdulattal óriási tenyerét a hasamra tette, a másik kezét pedig a hátamra nyomta. - Hasat be, hát egyenes, tekintet meggyőző - parancsolja.

Egy halk nyögés hagyja el a szám, majd egy fura arcot vágva teljesítettem akaratát. 

- Máris jobb - dünnyögte, majd visszament az eredeti helyére. - Mit kéne tegyek vele? Eléggé fegyelmezettnek tűnik...

- Az a baj, hogy csak tűnik - szólt oda apám mogorván. 

- Mennyi ideig kellene tanítanom? - folytatta a kérdezősködést.

- Addig, ameddig meg nem változik a viselkedése. A mostani elfogadhatatlan.

Kösz apa, de tényleg...

- Rendben. Megegyeztünk. Most mehetnek - intett apáméknak.

- Sajnálom - nézett rám anyám lágy tekintettel. - De majd rájössz, hogy ez volt életünk legjobb döntése. 

Ezzel a mondattal távoztak. Se puszi, se ölelés, csak úgy egyszerűen kisétáltak a teremből, egyedül hagyva engem egy banyával, akinek annyira mogorva a tekintete, hogy azzal már gyilkolni lehetne; továbbá itt vannak ezek a diákok is, kiknek tekintetük tele van megvetéssel és megsemmisítéssel. Akkor hát kezdődjön az első táncóra. 

E L S Ő

Hangosan dübörög a zene a fülemben, a szívem is az ütemre dobog. A látásom kezdett homályosodni, ami nem is csoda, hisz rengeteg alkohol került a szervezetembe az elmúlt három órában. Éreztem, hogy a gyomrom és annak tartalma valami jobb, kellemesebb helyre akart távozni, de összeszorítottam a számat, mélyen beleszippantok a füstös, hányinger keltő levegőbe, s türtőztettem magam.

Két érdes, kérges, ámde forró tenyeret éreztem a derekamra tapadni, ami miatt a szívverésem felgyorsult. Az illatból, amely a srácból áradt, egyből le tudtam következtetni, hogy ki állt a hátamnál. A belőle áradó hő teljesen felperzselte fehér bőrömet. Ajka, amely másodpercek alatt tapadt a nyakamra, forró volt, kissé égető. Oldalra döntöttem a fejem, ezzel több helyet adva neki és a mohó ajkának is. Mindig ilyen erőszakos és akaratos, ha egy kicsivel többet iszik a kelleténél.

- Kikúrt szexi vagy, Debbie - morogta a fülembe, ami miatt egy kissé furcsa érzés keletkezett alhasamban.

Szokták mondani, hogy egy férfi hangja miatt azonnal a bugyiba lehet olvadni. Eddig kételkedtem ebben a megállapításban, most viszont teljes mértékben igazat adok ennek, ugyanis Luke Hemmings hangja miatt tényleg bugyiba lehet olvadni. És, szerintem, nem csak én gondolom így, hanem Detroit lányainak háromnegyede is.

Ágyékát szorosan a fenekemnek passzírozta, ujjait a derekamba mélyesztette, s nem engedett el. Olyan jó volt a karjaiban lenni; ilyenkor olyan érzésem támad, mintha tényleg lenne közöttünk valami. Valami megmagyarázhatatlan és fontos. De, pechemre, nincs. De... most mit is várok? Luke nem csak fantasztikus táncos, hanem igazi rosszfiú is. Nem igazán kötődik emberekhez, ezt pedig a tudtomra is adta akkor, amikor belekerültem a csapatba. Nem is várom tőle azt, hogy azonnal szerelmet valljon, utána megkérje a kezem és millió porontyokat hozzunk a világra. Nem. Ezt még én sem szeretném.

Megszakítva saját, értelmetlennek tűnő gondolatmenetemet, Luke felé fordultam. Kezemmel átöleltem a nyakát, homlokomat az övének döntöttem, s egy csókot nyomtam ajkára. Luke sosem az a típusú pasi volt, akinek elég annyi, amennyit abban a percben megkap. Neki több kell. Sokkal de sokkal több. És ez most sem történt másképp. Ahogy ajkam az ajkához ért, hirtelen átváltott a tüzes, akaratos férfiba, akinek sosem elég semmi. Úgy falta az ajkam, mintha valami gyógyszer lenne, amit, ha nem kapna meg, meghalna. És... őszintén? Ez az érzés tetszett. Oh, de még mennyire, hogy tetszett.

- Debbieh... kívánlak - nyögte ajkamra.

Valahol, az agyam legmélyén volt egy olyan érzésem, hogy ezt fogja mondani. Mint minden rosszfiú, Luke is szereti, ha kielégítik a vágyait. Főleg akkor, ha teljes mértékben örömet okoznak neki.

- Luke, tudod, hogy részegen nem szeretem, ha ezt tesszük - motyogtam, ajkától pedig csak egy pillanatra váltam el.

- De én akkor is... baszottul... kívánlak. Miért olyan nehéz ezt megérteni? - emelte fel kissé a hangját.

- Luke! - szóltam rá, kicsit sem kedvesen. - Ha azt szeretnéd, hogy a mostani állapotunk miatt kilenc hónap múlva a te szöszke gyerekeddel járkáljak fel, s alá, akkor persze, elmegyünk szobára, s addig csináljuk, ameddig neked kedved tartja - dörrentem rá, majd eltávolodtam tőle, s megindultam az asztalunk felé.

Arcom eltorzult, szédülni kezdtem. Amint odaértem a többiekhez, belerogytam az egyik üres székbe. Kezemet megtámasztottam az asztalban, majd a hajamba túrtam. A többiek értetlen arckifejezéssel vizslattak, Rorry meg is kérdezte, hogy mi a bajom, de nem válaszoltam neki.

A fejemben lévő gondolatok teljes mértékben összekavartak. Luke sosem éreztette azt, hogy van valami köztünk, ami nem csupán a szex és nem csak a tánc miatti kapcsolat.

Túlságosan hangos volt a zene, ezért nem hallottam, amint Drew kérdez valamit. Ezért is pöckölte meg a vállam, ami miatt azonnal felkaptam a fejem. Eltátogta az előbbi kérdését, így már megértettem, hogy mit is szeretne mondani nekem.

- Semmi - tátogtam neki vissza.

Mély lélegzetet vett, szóra nyitotta a száját, de a hang, amely a DJ pult felől jött, megszakította őt.

- Hölgyeim és Uraim, egy újabb kérés jött, ezúttal a No Control csapat egyik vezetőjétől. Gyerünk srácok, táncra fel! - ordította el magát a srác.

Az óriási hangszórókból az örökzöld Yeah dal szólalt meg, Usher előadásában. Lábammal azonnal dobogni kezdtem, fejemet ritmusra fel-le rázogattam. Drew egy mozdulattal megragadta a kezemet, s kiráncigált a tömegbe. Mögöttünk a többiek sorakoztak, s úgy lépkedtünk be a terem közepére. A tömeg szétszéledt, óriási szabad teret hagyva nekünk, a No Control-nak. A fiúk átvándoroltak a kör egyik végébe, mi, lányok, pedig megálltunk velük szemben. Luke lépett a tízfős csapat élére; haja kissé ziláltan állt feje búbján, valószínűleg az előbb beletúrt annak érdekében, hogy a macsó kinézete tökéletessé varázsolódjon. Tűzvörös ajkába harapott, majd kacsintott. Igen. Eljött az a pillanat, amikor teljesen elaléltam Luke Hemmingstől.

Ritmusra mozgatni kezdtem a csípőmet, s igyekeztem a legszexisebb látvány nyújtani Mr. Hemmings számára. A lépéseket lépések követték mindaddig, ameddig a csípőm találkozott az övével. Testem megmerevedett, a hasam is görcsbe rándult. Nem. Nem adhatom át magam neki. Most nem.

Kiszabadítottam magam ölelő karjai közül, majd folytattam a koreográfiát. Érthetetlen arckifejezésén nevetnem kellett. Folytatva az ismerős lépéseket elkezdtem nem gondolkodni. A túl sok alkohol már így is megtette a hatását a szervezetemben, a fejem ismét kóvályogni kezdett.

A zenének vége szakadt, s kezdetét vette egy újabb kedvencünk, a Love is Wicked. Kezemet a magasba emeltem, térdem behajlítottam, s lassú, erotikus táncolásba kezdtem. Luke ágyéka ismét megtalálta az enyémet, keze pedig azonnal a hasamra tapadt.

Hónapokkal ezelőtt készítettünk erre a dalra egy koreográfiát, így most minden egyes emlékező képességemet be kellett vessem annak érdekében, hogy eszembe jussanak a lépések, de semmire sem jutottam, tekintettel arra, hogy hótrészeg voltam. Így inkább nem is gondolkoztam. Olyan lépéseket tettem meg, amelyek abban a pillanatban az eszembe jutottak. Talán emiatt nem volt meg köztünk az összhang, s ezért nézhettünk ki úgy, mint két nem normális degenerált. Bár lehet, hogy ez csak nekem tűnt fel, másnak nem.

Mindenesetre a tánc fantasztikus volt. Ahogy ott vonaglottunk, ahogy egymás tekintetét pásztáztuk, teljesen olyan volt, mintha igaz lenne. Pedig nem volt az.

- És most egy debütáló előadás fog kezdődni. A No Control most sem unatkozott, készültek számunkra egy új, fergeteges koreográfiával! Szerintem mindenki tudja, hogy kire kell szavazni a három hónap múlva megrendezendő Detroit-i versenyen. Kiáltsuk együtt: NO CONT-ROL. NO CONT-ROL.

A tömeg őrjöngött, mindenki a nevünket kiabálta. Az érzés, ami a hasamban keletkezett, fantasztikus volt.

A zene ismét átváltott, ezúttal a Goin' In-be. A csapatunk nagyrésze körénk gyűlt, s kezdetét vette az egyszerű, mégis tömegeket vonzó táncunk. Őrült lépések voltak láthatóak a tánctéren, szinte mindenki körénk gyűlt. Napokig gyakoroltuk ezt a koreográfiát, minden szabadidőnkben csak erre koncentráltunk. A közelgő verseny miatt a gatyánkat is fel kellett kötnünk, ugyanis az ellenfél már évek óta bezsebelte előlünk az első helyezésért járó díjat. Most viszont nem megyünk el sem a serleg, sem a pénz nélkül.

- Debbie, készen állsz? - tátogta Luke.

Készen? Én? Ugyan, kérlek. Én semmire sem állok készen, főleg így, spicces állapotban. Még szerencse, hogy az előbbi táncok kicsit kiszedték belőlem az alkohol adta mámorító hatást.

Bólintással feleltem a kérdésére. Ennyi kellett neki; megragadta a derekamat, felemelt, majd még fentebb dobott. A lábam már a vállán volt, kezemmel megmarkoltam az ő kezeit, amelyeket fenntartott azért, hogy segítségükkel megtartsam az egyensúlyom. Lehunytam a szemem, mély levegőt vettem, majd hagytam, hogy a testem azt tegye, amit tennie kell. Szemem azonnal kipattant, amikor nem éreztem a kezeim közt a biztonságot nyújtó kezeket. Drew mosolygó, biztató tekintetével találtam szembe magam. Teljes mértékben lenyugodtam, s nem csak azért, mert a pillantása nyugalommal teli volt. Tudtam, hogy ha Drew megragadja a kezem, akkor semmi bajom sem eshet, ugyanis tapasztalt táncos. Felemelte a kezét, én pedig belekapaszkodtam.

Egy tripla szaltó. Egy egyszerű tripla szaltót láthatott a közönség tőlem, a remegő lánytól. Ahogy átfordultam a levegőben, lábam és kezem mindig találkozott egy erős, biztonságot nyújtó kéz párral. Az utolsó fordulatnál, amikor a kezem találkozott egy másik ember kezével, magasabbra ugrottam. Mondjuk segítségül szolgált az is, hogy az alattam lévő Jett egy óriási lendületet adott, de többnyire nekem kellett erőlködnöm azon, hogy minél magasabbra jussak. Kétszer átpördültem a levegőben, majd egy gyors spárgával fűszereztem meg az egész előadást. Lábam hamar visszaváltott az eredeti, begörbített állapotába, ugyanis épphogy felértem, máris zuhantam vissza. Szememet lehunytam, kezemmel átkaroltam a térdemet, s vártam a becsapódást. Jett karja közé estem, így elégedetten sóhajthattam fel. Sikerült. 

Hangos őrjöngés, taps vihar és fütty szó fogadott minket. Igen, azt hiszem sikerült. A többiek összepacsiztak vagy egymás nyakába ugrottak, én pedig lassan, kissé kábultan lemásztam Jett öléből. Az biztos, hogy ha táncról van szó, akkor minden alkohol elszáll a fejemből. Na de amikor vége, akkor a fejemet ismét ezernyi tű szurkálja. És ez most sem volt másképp. Francba vele, miért nem tudok csak egyszer kevesebbet inni? 

- Megcsináltad, kislány - hallottam meg a hátam mögül jellegzetes hangját. 

Hagytam, hogy a karját a derekam köré fonja, fejét pedig belefúrja a vállamba. Az egész pillanat olyan érzéki volt; hirtelen mindenki eltűnt, a zene is elhalkult. Csak ő volt ott és én. Ajka lassan mozdult a fülemhez, foga közé vette kivörösödött fülcimpámat, s beleharapott. Halk, morgásszerű hang tört fel torkából, kezét pedig még erősebben szorította a hasamhoz. 

Az est további része is ugyanígy telt. Amint a DJ egy számunkra kedvező dalt rakott be, mi a tánctéren voltunk, s mindenkit lesöpörtünk onnan. Fantasztikus érzés volt a középpontban lenni; tudni azt, hogy mindenki téged figyel és csodál. Láttam, sőt hallottam is, ahogyan az emberek összesúgnak a hátam mögött, kibeszélnek, s furcsa, rám nem illő szavakkal ruháznak fel. De ez most nem érdekelt. Ma este nem. Túl jól szórakoztam ahhoz, hogy mindezeket a szavakat zokon vegyem, kiabáljak és tomboljak miattuk. 

A fejem ismét széthasadni kívánt, így úgy döntöttem, hogy inkább hazamegyek. Amúgy is, nemsokára hajnalodik, és ha ilyenkor megyek haza, akkor az ősök ismét kiverik a hisztit. Tudattam szándékomat az asztalnál ülő bandatagokkal, majd megindultam kifelé. Számítottam arra, hogy Luke nem tart velem, ugyanis eddig sosem tette, sőt, szerintem fogalma sincs, hogy melyik házban lakom. 

Most viszont utánakapott, igaz, már egy ideje elhagytam az épületet. Ujjainkat lassan összekulcsolta, mélykék szemével pedig engem pásztázott. 

- Ne menj - kérlelt negédes hangon. -, olyan korán van még.

Elnevettem magam. Igaza van, tényleg korán volt. Hajnali negyed hat. 

- Nem, Luke, most már tényleg mennem kell - mosolyodtam rá, majd már épp el akartam engedi a kezét, amikor a fogást még szorosabbra vette, ezzel ellenezve azt, hogy elmozduljak mellőle. 

- Akkor aludj nálam, Debbie - mosolya kicsit sem volt pajzán, ami miatt meglepődtem.

Sőt, a kijelentés is maga volt a meglepődöttség, ugyanis sosem vitt el a saját lakásába. 

- Nem lehet. Így is ki vannak akadva, mert minden szabadidőmet veled és a srácokkal töltöm. Azon csodálkozom, hogy még nem zárattak be amiatt, vagy nem figyeltetnek - nevettem fel keserűen.
- Akkor hazakísérlek - jelentette ki nemes egyszerűséggel.
- Rendben - rántottam meg a vállam kétkedve.
Luke kissé téblábolt, nehezen tette meg a lépéseket, ami a rengeteg alkohol bevitelnek volt köszönhető. Nevetnem kellett, amikor néhányszor megbotlott, vagy amikor halk, érces hangján dúdolni kezdett nekem. Aranyos volt, ahogy próbálkozott lépkedni utánam, s ahogyan apró puszikat nyomott a halántékomra. Rá kellett döbbennem, hogy részegen sokkal kedvelhetőbb, mint józanon. Igen, ez már biztos. A viselkedése is szerethetőbb. Nagy kár, hogy kevés ilyen pillanat van az életében. Az is nagy kár, hogy azokat a gondolatokat, amiket most gondol, nem komolyak, s csak a pia miatt nyilvánít olyan véleményeket, amelyekben még ő sem hisz. Nagy kár.
- Megjöttünk - mosolyogtam rá, majd kissé eltávolodtam tőle. - Biztos, hogy haza tudsz menni? Nem vagy valami jó állapotban - húztam el számat.
- Megleszek, Debbie, ne aggódj - lágy mosoly varázsolódott ajkára.
Keze közé vette az arcomat, lassan magához húzott, majd szenvedélyes csókban jutalmazott. - Aludj jól, Debbie.
Egy biccentéssel távozott. Percekig vizslattam szexi fenekét, s megvártam, míg befordul a sarkon. Sóhajtottam. Bármennyire is fáradt vagyok, nem birok aludni. Már amúgy is hajnalodik, hisz a kivilágítást is lekapcsolták már. A környező házakban is kezdett élet lenni, ezalól pedig a szüleim háza sem volt kivétel.
Apám ideges alakját pillantottam meg a bejárati ajtó küszöbén. Tekintete szinte szikrákat lövellt, reszkető ujjával pedig az ajtón belüli rész felé mutatott.
Igen, azt hiszem most következik az, amikor rám öntik a forró vizet és úgy leordítanak, hogy minden hajam kihull. Akkor... vágjunk bele. 

Köszöntő

Teháát... ebben a bejegyzésben kéne beszéljek arról, hogy nagyjából miről is fog szólni a történet és hasonlók...
Történetesen ez egy FF, vagy ha még pontosabbak akarunk lenni, akkor AU. Calum Hood és Luke Hemmings. Biztosan ismerősen cseng ez a két név, de ha mégsem, akkor sincs semmi probléma, ugyanis ebben a történetben nem hírességek - illetve nem énekesek.
Teljesen más tulajdonságokkal ruháztam fel őket, így ha más nevük lenne, nem lenne sok különbség.
A történet hasonlít a Step up 3D-re, de csupán csak annyiban, hogy itt is két ellentétes stílusú műfaj fog keveredni egymással. Jelen esetben a street dance és a páros tánc ( azaz cha-cha-cha, rumba és ehhez hasonlók)
Kellemes olvasást!
Tina ××