N E G Y E D I K

Amikor tizenkettőt ütött az óra, azt hittem, hogy majd kiugrok a bőrömből, annyira boldog voltam. Több, mint öt órát szenvedtem végig ebben a próbateremben, a fejem pedig fáj ettől a zenétől. Őszintén, a zene nem rossz. Sőt, kifejezetten fülbemászó és dallamos, ám ha nem lennék ennyire makacs, és nem határoztam volna el, hogy csak azért is nem azt teszem, amit kellene, akkor biztos, hogy felálltam volna a székről, s táncoltam volna. De... makacs vagyok. Túlságosan is makacs. 

A falon lévő órára pillantottam, ami tizenkét óra egy percet mutatott, a táncosok viszont még mindig a beállást próbálták, az öreg banya pedig még mindig teregetett. Tényleg kezdtem sajnálni őket. Luke sose lenne ilyen kegyetlen a táncosokkal, még akkor sem, hogy ha sürgetne az idő. Őket pedig - tudtommal - nem sürgette semmi fontos dolog, sőt, még egy vonat sem tervezte azt, hogy leüti őket. A banya mégis siettette őket és, ha valamit elrontottak, akkor rájuk ordította a csillagos eget is. 

Egyik óvatlan pillanatban, amikor Miss Donovan figyelmét lekötötte a két esetlen ember, felálltam, s kifelé kezdtem szaladni. Az sem érdekelt, hogy két ajtócsapást hallottam - ami annyit jelentett, hogy utánam még valaki becsapta az ajtót -, csak szaladtam úgy, mintha az életem múlna rajta. Nem is figyeltem arra, hogy neki megyek-e valakinek, vagy sem; őszintén, nem is érdekelt. 

A lendülettől belecsapódtam a fából készített óriási ajtóba, amit másodpercekkel később már ki is nyitottam. A fény, amely kintről áradt, szinte megvakított. Néhányat pislogtam, ezzel szoktatva a szemem a világossággal, majd azonnal megiramodtam az utca felé, ugyanis az a bizonyos valaki, aki utánam indult, még mindig követett, és semmi kedvem sem volt visszamenni abba a terembe. 

A környéket nem annyira ismertem, hisz a város azon részében voltam, ahol nem igazán szoktam járni, így az ösztöneimre hallgattam, s elindultam a jobb oldalamon lévő járdán. 

Már nem rohantam, hanem nyugodtan lépkedtem előre, s megpróbáltam szabályozni a légzésemet.

Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy a követőm - aki, természetesen, a titokzatos húzott szemű táncpartnerem volt - még mindig rohant utánam. Pedig már reménykedtem abban, hogy le tudtam koptatni szegénykét. Tévedtem.

Mély lélegzetet vettem, majd ismét rohanni kezdtem. A combjaim már sajogtak, alig bírtam felemelni a lábaimat. 

 - Szállj már le rólam - ordítottam hátra, magamban pedig imádkoztam, hogy ez beváljon. Úgy tűnik, az imáim most sem találtattak meghallgatásra. 

 - Ezt nagyobb benézted, Királylány. Állj meg, még szépen mondom! - szólt vissza a srác, s gyorsabban kezdett el szaladni felém. 

 - Hagyjál békén, húzott szemű! - futás közben megfordultam, s kiöltöttem a nyelvem.

Úgy tűnik, a kis beszólásom rendesen betalált, ugyanis lelassított, arca pedig eltorzult.

 - Kiwi. Érted? Ki-wi - szótagolta, majd ismét rohanni kezdett utánam. 

 - Aha, persze. Meséld be magadnak, hogy az, de mindenki tudja, hogy mégsem - nevettem fel kínosan, a kelleténél talán egy kicsivel hangosabban. 

Hangosan felmordult, ami egyet jelentett: felhúztam az agyát. Ebből pedig az következik, hogy még gyorsabban kell futnom, mivel a srácot annyira felhúztam, hogy sokkal gyorsabban kezdett el szaladni, mint azelőtt.
Két utcán át szaladtam teljes erőbedobással. A torkom kiszáradt, a tüdőmben is éreztem azt a szúró érzést, ami miatt minden részem sajogni kezdett. Ennyit még sosem futottam egyhuzamban. Hátra fordítottam a fejem, s örömmel tapasztaltam, hogy a srác még mindig a nyomomban volt, sőt, majdnem utolért. Az arcom égett, kapkodtam a levegők után, de tovább vánszorogtam.
Épp befordultam az egyik sarkon, amikor valaki megragadta a kezem, s behúzott az ottani sikátorba. Visítottam volna, de egy hang sem jött ki a torkomon, helyette valami furcsa, alig érthető nyöszörgés hallattam. Az ismeretlen befogta a szám, s addig vonszolt, ameddig egy óriási szemetes láda takarásába nem kerültünk. Kapálódzni kezdtem, de a szabad keze - az, amelyikkel nem a számat fogta be - lefogta a kezem, s annyira megszorította, hogy szinte mozdulni sem tudtam. Így maradtam annál a megoldásnál, amelyik maradt: hosszú ujjaiba haraptam, ami miatt felmordult.
Hé, na álljunk meg egy pillanatra!
Ez a morgás ismerős volt.
Ezt a hangot hallottam már valahol.
 - A francba, Debbie! - motyogta a fülembe.
Hangja érzéki volt, de érződött rajta az idegesség is.
 - Luke - nyögtem ki kissé meghökkenve.
A srác ismét felmordult. Elvette a kezét a kezemről, majd a derekamra helyezte azt. Fájós kezével oldalra döntötte a fejemet, ezzel felkínáltam neki csupasz nyakam, amit annyira szeretett. Lassan lehajtotta a fejét, s ajkát végighúzta hófehér bőrömön. Hasamban ismét átvette az uralmat az az ismerős, jóleső bizsergés. Foga hegyével óvatosan megérintett egy bizonyos pontot, majd szívni kezdte azt. Luke imádott megjelölni. Megszerette mutatni mindenkinek azt, hogy az övé vagyok. Ez egy elégé fura gesztus volt tőle, sőt, néhány ember ezt még visszataszítónak is találja, ettől függetlenül nekem tetszik. Tetszett, hogy kisajátít.
 - Hallgass - csitított, amikor lépéseket hallottunk.
Ezt a kérését viszont nem tudtam betartani, ugyanis még mindig a nyakamat kényeztette, ami miatt egy jóleső sóhaj hagyta el a számat.
Hallottuk még a kiwi srác szitkozódásait, ám néhány perc múlva azok is elhalkultak. Luke engedett a szorításán, majd el is engedett. Szembefordultam vele, s mélykék szemeibe néztem.
 - Mit keresel itt? - kérdeztem tőle.
Luke még sosem jött utánam sehová. Nem mintha olyan sokat lennék tőle távol, hisz az időm nagy részét vele és a csapattal töltöm, s van, hogy csak aludni megyek haza. De ez akkor is fura, mégis kedves gesztus volt tőle.
 - Jett mondta, hogy elvonszoltak abba a kócerájba. Én meg, gondoltam, kiszabadítalak onnan, De, úgy tűnik, erre már magad is képes voltál - mosolyodott rám.
 - Szóval ki akartál szabadítani? - incselkedtem vele.
Két kezem a nyaka köré fontam, s közel hajoltam hozzá.
 - Terveim között szerepelt - vágott vissza.
Óriási tenyerével a fenekembe markolt, ami miatt egy kicsit megugrottam, így még közelebb kerültem hozzá. Tekintetemet az övébe fúrtam, s ajkaimba haraptam - így állhattunk ott egy ideig, és így figyeltük egymás minden egyes mozdulatát. El is feledkeztünk az időről. Csak Ő volt ott, és Én. Már épp hajoltam volna oda hozzá, hogy ajkát betapasszam a sajátommal, de ő megrázta a fejét. Szemszíne megváltozott; tengerkék íriszei most sokkal sötétebbek voltak, amitől megijedtem. Ilyen még sosem volt. Luke megköszörülte a torkát, majd egy kicsit eltolt magától.
 - Mennünk kell. Egytől egy utolsó próba, utána pedig nekivágunk a megbízásnak.
Aprót bólintottam, majd hagytam, hogy megragadja a kezem, s magával vonszoljon. Nem akartam kimondani, hogy ez a tette rosszul esett. Csak egy csókra vágytam. Egy édes, mámorító csókot szerettem volna Tőle. Arra vágytam, hogy ismét megremegjen a lábam attól, hogy az ajka súrolja az enyémet. A hasamban őrült pillangókat akartam tudni, amelyek Luke duzzadt szája miatt keletkeznek odalent. Úgy tűnik, mindezeket Tőle már sosem fogom megkapni.
Szinte észre sem vettem, hogy már a próbateremnek használt helyhez értünk. Arra sem figyeltem, hogy Luke mit magyaráz, mivel úgy is tudtam a menetrend minden egyes pontját, hisz a megbízások mindig ugyanabban a menetrendben történnek.
És, hogy mi is az a megbízás? Egyszerű, és mégis olyan bonyolult. Legszívesebben letagadnám az egészet. Tudom, nem szép tőlem, hisz többé-kevésbé ebből jön a bevétel, és így ki tudjuk fizetni a bérbe vett helyet. De ez akkor is... borzalmas.
A megbízóink általában nagy cégek vezetők - leginkább éttermeké vagy szórakozó helyeké. Ők pedig arra kérnek, hogy... hogy romboljuk le a konkurenciát. Azaz tegyük tönkre az ellenségeinek az éttermét, avagy szórakozó helyét.
Fogalmam sincs, hogy mikor kezdődött ez, viszont az biztos, hogy már nagyon meguntam. Tudtam, hogy azokba a helyekbe, amelyeket leromboltunk, időt és pénzt fektettek. Milyen dolog az már, hogy mi azt csak úgy tönkre tesszük? Jó, oké, kapunk érte pénzt, de ez akkor is baromság. Azok az emberek nem érdemlik meg azt, hogy ezt tegyük azzal, amit ők olyan szépen felépítettek. És ezt meg is mondtam Luke-nak, amiből persze egy hetes ne-érj-hozzám szünetet tartottunk.
Fél óra elteltével már mindannyian egy mikrobuszban ültünk, talpig felöltözve olyan ruhába, amitől senki sem ismerhet fel.
 - Felkészültetek? - kérdezte Luke, majd végignézett mindenkin.
Olyan ez, mint a bankrablás. Itt is olyan pénz a tét, amit nem érdemlünk meg, de azért megkapjuk, mert megtettünk valami mocskos dolgot.
Luke kinyitotta a furgon ajtaját, majd mindenki kiszállt, s megindultunk a cukrászda felé. A bemenetelünk filmbe illő jelenet volt: Luke ment elől, én és Jett voltunk a hátánál, mögöttünk pedig a többiek sorakoztak fel. Luke egy mozdulattal kinyitotta az ajtót, majd bementünk. Kevesen voltak az asztaloknál, mondjuk ezt a nagy melegnek volt köszönhető. Amikor a pincérek megpillantottak minket, ahogyan fekete szerelésben elfoglaltuk a szabad teret, megrémültek. Mondjuk, én is megrémülnék magunktól. Mi tagadás, borzalmasan festettünk. Mint a bankrablók, csak fegyverünk nem volt.
Luke elnevette magát, ami a jel volt: kezdődhetett a rombolás. Leginkább az asztalokat borítottuk fel, tányérokat, üvegből és kerámiából készült edényeket és poharakat törtünk, rugdostuk a bútorokat... Egyszóval romboltunk.
Mindenki el volt foglalva, így csak én álltam ott tehetetlenül. Megindultam az egyik asztal felé, ám ahogy megpillantottam, hogy kik ülnek ott, ledermedtem.
Ó, a pokolba!
A jó büdös francba!
A kiwi és a csoporttársai.
Ez csakis az én nagy szerencsémnek volt köszönhető.
De nem rettenhettem meg. Oda kellett mennem, s tennem kellett a dolgom.
Megálltam az asztal mellett, s megvillantottam egy édes vigyort. Hozzá akartam kezdeni a megfélemlítésnek és a rombolásnak, de az én drága kiwi haverom meggátolta a tervemet. Keze felém lendült, s egy mozdulattal eltávolította a szememet takaró, farsangi maszknak szánt valamit. Az ott ülők lélegzete elakadt, a kiwi is megdöbbenve vizslatott.
 - Menj a francba, húzott szemű! - morogtam dühömben, majd elkezdtem kifelé rohanni.
Nem érdekelt Luke ingerült hangja, csak rohantam előre, és csak előre. Ilyen még sosem történt velem. Sosem lepleződtem még le. Sőt, a csapat sem. Csak én lehetek ennyire szerencsétlen balfasz, hogy elrontsak egy olyan akciót, amelynek minden percét alaposan áttanulmányoztam. Emiatt pedig rohadtul nagy bajba fogok kerülni.
Oldalra pillantottam, ahol egy tömbház állt. Tudtam, hogy a kiwi még mindig követ, így csak ez az egy megoldás maradt. Miután már a ház falának voltam dőlve, kifújtam a benntartott levegőt. Ez ma már a második maraton-féleségem, és kezdem azt hinni, hogy a fentiek ma nagyunk utálnak.
Ekkor minden olyan gyorsan történt: az egyik pillanatban még levegőért kapkodtam amiatt, mert teljes mértékben kifáradtam, a másikban pedig kinyílt az ajtó, a harmadikban pedig már a kiwi állt előttem. A kezével megragadta a vállam, s a falnak szegezett; esélyem sem volt menekülni. Bár már energiám sem volt rá.
Ő is lihegett, a testéből pedig forró, szinte perzselő levegő áramlott.
 - Megvagy - lehelte az arcomra.
Kellemesen mentolos lehelete volt. A homlokán felfedeztem néhány izzadságcseppett, egy-kettő pedig az arcán is lefolyt.
 - Nem tudom, hogy ki vagy te... De ez ebben a pillanatban nem is lényeg - kezdett neki szakadozottan, még mindig levegő után kapkodva. - De sok megbeszélnivalónk van. Legelsőnek is: kompromisszumot ajánlok. Szerintem te is a tudatában vagy annak a ténynek, hogy emiatt lecsukhatnának. Nem ez az első eset, gondolom, így nem kapnátok felfüggesztettet, hanem minimum három évet, ami hát, valljuk be, kibaszott sok. Neked pedig szar lenne a börtönbe, tekintettel arra, hogy ott perverz pöcsfejek vannak, te pedig egy dugnivaló kislány vagy - sosem hallottam még kiwit ilyen nyersen beszélni. Nem mintha sokat társalogtunk volna a mai nap, de ez akkor is váratlan és döbbenetes volt. - Tehát, ha azt szeretnéd, hogy ne adjalak fel téged és a drágalátos bandádat, akkor a következőt kell tenned: holnaptól kezdődően táncolnod kell velem, és ketten - amelybe te is beletartozol - fel fogunk készülni a közelgő versenyre, ami nekem és az egész társulatnak baromi fontos. Értve vagyok? Vagy... - ezzel pedig az ajtó felé biccentett, jelezve, hogy bármikor elmehet a kapitányságra feljelentést tenni.
Mélyet sóhajtottam. Tulajdonképpen nem sokat gondolkoztam, mivel hát nem volt min. Ez volt az egyetlen választásom, mivel hát nem akarok bajba kerülni, és a csapatot sem akarom cserben hagyni. A csapat a mindenem, sosem vallanék ellenük és sosem tennék nekik keresztbe.
- Rendben - nyögtem ki nehezen.
 - Rendben? - kérdezte kissé döbbenten.
- Rendben - ismételtem meg magam. Nem igaz, hogy ilyen érthetetlen ez a srác. 
- Holnap kezdünk - ezzel ellökte magát tőlem és a faltól, s megindult kifelé. Alig ért az ajtóhoz, visszafordult. - Calum vagyok. Calum Hood. És nem húzott szemű, hanem kiwi - ezzel pedig végképp elhagyta a tömbházat.